1806 és 1808 között megjelentetett Des Knaben Wunderhorn című három kötetes népdalszöveg-gyűjteménnyel Mahler már egészen fiatalon megismerkedett, és élete végéig igen nagy becsben tartotta. „Ez valami egészen más” – írta. „Nagyban különbözik az irodalmi költészettől, telítve természet- és életelemekkel, vagyis mindazzal, melynek szentelem magam”. A 19. század utolsó évtizedében Mahler kizárólag ebből a gyűjteményből választott szövegeket megzenésítésre. Nem mindig ragaszkodott a gyűjteményben közölt változatokhoz, a verseket szabadon kiegészítette vagy összedolgozott különböző textusokat. A zongorakíséretes dalokból tizennégyet zenekari kísérettel is kidolgozott, s ezek közül néhányat az úgynevezett Csodakürt-szimfóniákba is beillesztett.

A lírikus Schubert, aki dalok százaiban adta önmagát, a nagyzenekar messze hangzó együttesén, a szimfónia súlyos veretű zenei nyelvén is hű marad lírikus énjéhez. Az 1828-ban keletkezett zenemű, C-dúr szimfónia egyike a XIX. század legjelentősebb opuszainak. A"mennyei hosszúságú" jelzővel illetett szimfónia egy klasszikustól eltérő időtapasztalásra invitálja hallgatóit. Az időbeli dimenziókon túl a Schubert művének hangvétele és szellemi tartalma is a mennyek felé és ezen túlmutatva általánosan a nagy romantikus szimfóniák irányába mutat. A szerző halálát követően egy évtizeden át lappangó partiturát a nagy pályatárs Robert Schumann fedezte fel, halála után tizenkét évvel, 1840-ben jelent meg először nyomtatásban.