Hommage à Stravinsky 1.

Steve Reich: Tehillim

Mintegy másfél évtized után, melyet következetesen a rövid, hangszeres motívumok konok egymásutánjai jellemeztek, 1981-ben a zenei minimalizmus atyja merőben újszerűt alkotott. A Tehillim (a cím a Zsoltárok könyvét jelenti héberül) immár a szokottnál kevésbé kurta melódiák késleltetve ismétlődő kánonja, nyakatekerten kígyózó metruma pedig valójában a játékba hozott héber szövegek természetes belső ritmusa. A végeredmény izgalmas és eredeti: a bonyolultan szinteződő ütősök félreismerhetetlenül Reich esztétikáját képviselik, ugyanakkor a hangszerelés, a klasszikus összhangzattani viszonyok, illetve az ellenpontozás megoldása a barokk zene szabályait és atmoszféráját idézi. 

Bob Becker: Music on the Moon

Bob Becker világhírű xilofon- és marimbavirtuóz, a neves Nexus ütőegyüttes társalapítója. Sajátos hangját leginkább az adja, ahogy a Steve Reich ihlette zenei minimalizmus hatásait (számtalan alkalommal dolgozott együtt a mesterrel) egzotikus népek muzsikájának hagyományaival ötvözi, újszerű, multikulturális elegyet hozva létre. Az afrikai és latin-amerikai ritmikai világok mellett leggyakrabban a hindusztáni esztétikai tradíciókból merít, ahol is a melodikus ütősök a rága szerkezeti szabályait követve járják be rendszerint a monotóniától az eksztázisig vezető, felkavaró érzelmi túrát. A Music on the Moon abszolút ősbemutató! A darabnak két verziója van: egy kamarazenekari verzió és egy másik, melyet a szerző kiegészített négy szóló ütőhangszeres szólammal. A közönség a Zeneakadémián hallhatja először ezt a verziót, amelyet eddig még senki nem szólaltatott meg!

Maurice Ravel: D-dúr zongoraverseny bal kézre

Okkal-joggal közismert és népszerű, mégis talányos mű. Rendhagyó természetesen már annyiban is, hogy egy kézre íródott: a jobb karját az első világháborúban elvesztett Paul Wittgenstein zongoraművész kérésére, aki azonban személyes konfliktus okán sosem játszotta végül e művet. És rendhagyó struktúrájában is, hiszen például egyetlen összefüggő tételből áll. Az 1929-30-ban született versenymű bőséggel merít a dzsessz stíluselemeiből (pregnáns, kétértelmű ritmikák, blues skála). Ravel 1928-as amerikai útján került a műfaj hatása alá, ahol több harlemi dzsessz-klubot is meglátogatott George Gershwin társaságában. A végeredmény hol pajkos és mozgalmas, hol nyájasan választékos – mindez a nemes expresszivitás a Ravelre olyannyira jellemző bravúros hangszerelési megoldások által keretezve. Ravel legnagyobb aggálya az alkotás során – érthető módon – az volt, hogy a csupán öt ujjra írt szólamok ne hassanak sokkalta „vékonyabbnak”annál, amit egy zongoraverseny esetében elvár a hallgató. A záró rész arpeggio-hullámokba ágyazott „éneklő” melódiája hallatán bizonyosan állítható, hogy a kihívásnak példás módon megfelelt.

Igor Sztravinszkij: Zsoltárszimfónia

A két világháború közti időszakban a nyugati klasszikus zeneszerzők egyre inkább kezdték megelégelni, úgymond, a romanticizmus „dagályosságát”, az expresszionizmus „öncélúságát”, és az impresszionizmus „ürességét”. Erre a létélményre válaszul született meg a neoklasszicizmus mozgalma, melynek Sztravinszkij a központi alakja, az 1929-es Zsoltárszimfónia pedig az egyik alapműve. Az irányzat visszatérést jelentett Bach és Beethoven letisztult és kötött struktúráihoz, ám az azóta lezajlott zeneelméleti fejlemények integrálásával. E műben tökéletesen megfigyelhető ez a kettősség: az első tétel a gregoriánt, a második a barokkot idézi meg, s a három tétel a szimfóniák szabályait követve épül egymásra (prelúdium – kettősfúga – dicshimnusz), miközben mindvégig jelen vannak a billegő tonalitások, az „illogikus” harmonizálási irányok, a terchiányos, többértelmű akkordok (a zárótétel híres C-Esz bitonalitása a legjobb példája ennek). A három zsoltárvers hangszerekre és kórusra álmodott átirata egyben tökéletesen illusztrálja azt, amit Sztravinszkij maga mondott egy harvardi előadásában, vagyis hogy művészetében mindenkor a dionüszoszi elemelkedettség és hevület, valamint az apollói rend és fegyelem összebékítésére törekedett.