Fotók: Concerto Budapest, Hrotkó Bálint

Hamar kiderült: a „névadás” nem sikerült túlságosan szerencsésre, részben megannyi asszociáció/analógia okán, részben pedig, mert ugyan ki tartaná vonzónak a „hallgatást”, olyannyira, hogy időt-energiát szánjon rá… De az első rendezvény sikerében benne rejlett a folytatásnak nemcsak a lehetősége, hanem a kívánatos volta is, így hát maradt a név – amely azonban jelentéstartalmában erőteljesen módosult. És ez a módosulás mindegyre erősödött, hiszen a „Concerto-maratonok” értékként tudatosodtak megannyi koncertjáró zenekedvelőben. A november 10-i rendezvényt „egynapos kortárs zenei fesztivál”-ként hirdették, ám minden igyekezet ellenére sem sikerült kortársként „elszámolni” a Vivaldi-Händel kamarazenei programmal – de ezért aligha reklamált bárki is.

Jutott hely és idő megannyi 20. és 21. századi kompozíció megszólaltatására, ős- és magyarországi bemutatókat is szép számmal felvonultatva.

Keller András programigazgatónak aligha lehetett egyszerű a feladata, mivel kérlelhetetlen „rendezőtársa” akadt: korántsem csupán a protokoll követelményeként kellett figyelembe venni a közelmúlt számos veszteségét; a váratlan és megdöbbentő halálesetekre reflektálva szinte az utolsó pillanatig módosítani kellett a műsort.

Imponáló kínálat: öt (egy- illetve másfél órás) hangverseny a Koncertteremben, öt (negyvenöt percesre ill. egy órásra tervezett) kamaraműsor az Opus Jazz Clubban, közülük hárommal egyidőben további program a Könyvtárban.

Jóllehet, livestream-közvetítés gondoskodott arról, hogy a helyszínek potenciálisan végtelenné táguljanak, a műsorokat odahaza hallgatni szándékozókkal, meglepően népes tábora volt a hangverseny-látogatóknak. Része lehetett ebben annak is, hogy fél- és egész napos jegyekkel (karszalagokkal) rendkívül jutányos élőzene-hallgatás kínálkozott, rugalmas lehetőséget biztosítva az események közötti „szünetekhez”. Éppen ezért nem volt különösebben zavaró a nap folyamán mindegyre növekvő „csúszás” (legfeljebb aki konkrét hallgatnivalóért jött, zsörtölődhetett a kényszerű várakozásért – de olyankor is volt mód „bónusz”-zene hallgatására).

A Concerto Budapestnek ez a vállalkozása a tekintetben is egyedülálló, hogy rendkívüli terhelést vállalnak a muzsikusok. Mert valljuk meg, a műsor elosztásánál egyetlen vezérfonálként végighúzódó szempontot sem lehetett találni. Ami sok szempontból indokolható, hiszen kiszámíthatatlan, hogy a potenciális hallgatóság számára mi tűnik vonzónak, érdekesnek, ritkaságnak stb.

Tény az, hogy elsősorban a zeneirodalom hangzó ismeretének gazdagítását szolgálta a legtöbb program. S ha arra gondolunk, hogy a hallgatónak, első hallásra „bemutató” valamely kompozíció akárhányadik előadása, akár bemutatósorozatról is beszélhetünk. Már az első hangversenyen szembesülhettünk azzal a ténnyel, hogy kompozíciók várt és váratlan hatásokkal fogják bombázni a közönséget. Még Beethoven Házavatás-nyitányának hatása alatt voltunk, amikor máris felcsendült ősbemutatóként Láng István 4. vonósnégyesének vonószenekari változata. Erőteljes váltást igényelt ez a zenehallgatási attitűdöt illetően – majd újabb hirtelen váltást követelt Sáry László műve, a Tranquillity. A zárószám, Louis Andriessen „Beethoven kilenc szimfóniája” című darabja az idézetkavalkáddal üdítő színfolt volt, oldotta a korábbi figyelemmel járó fáradtságot. Komoly és – a humorban nem ismerünk tréfát szellemében korrektül kidolgozott – vidám pillanatok-mozzanatok sorjáztak a későbbiekben is, és talán csak ahhoz nem volt könnyű hozzászokni, hogy egymást érték a produkciók, vagyis, aki nem akart lemaradni semmiről, arra lett kárhoztatva, hogy ne azonnal gondolja végig az értékes élményt okozó produkciókat.

Az imponáló mennyiség feledtette a minőségnek a hagyományos koncert-keretben esetleg feltűnő apró esetlegességeit is, és az érdeklődőkön elhatalmasodott a gyűjtőszenvedély, a minél több újdonság habzsolása iránti vágy. A befogadó kapacitás nem végtelen, de nagy valószínűséggel bízhatunk abban, hogy mindenki a legértékesebb produkciókat őrzi meg emlékezetében, valamint a számára új mozzanatok inspirálják majd arra, hogy a későbbiekben se zárkózzon el még a „zsákbamacska”-kínálatoktól sem.

A nap legnagyobb tanulsága azonban mégsem zeneirodalmi jellegű. A zenekari játékosokat, s köztük elsősorban a szinte követhetetlenül sok műsorszámban való közreműködőket illeti elismerés, akik mind zenekari, mind kamaramuzsikusként vettek részt a produkciók folyamatában, nem kevés darabot nagy valószínűséggel eme egyetlen megszólaltatás kedvéért tanulva meg. A legemlékezetesebb élményeket Kaczander Orsolyának, a Concerto Budapest szólófuvolásának köszönhettük.

A koncerttermi hangversenysorozat záróestjéről külön kell szólni, amely koncentrálta az „emlékezés” gesztust. A vetítőn mindvégig láttuk a kegyelet gyertyáját, a kialakult atmoszféra vizuális vetületeként. A Kurtág Márta emlékére összeállított „blokk” időtállóan értékes produkciók sorozatát eredményezte. Feledve a korábbi (akár tíz órányi) zenehallgatást, teljes jelenléttel adta át magát a hallgatóság a gesztusértékű zenei búcsúzásoknak. A Keller Quartet tolmácsolásában Schubert d-moll vonósnégyesének nyitótétele és Beethoven Op. 135. F-dúr vonósnégyesének III. tétele foglalta keretbe a már-már szakrális interpretációkat, Perényi Miklós közreműködésével Schubert C-dúr vonósnégyesének lassú tételében és a Kurtág-miniatűrök némelyikében. A Jelek, játékok és üzenetek sorozatból Kurtág György állította össze az emlékező válogatást, melyben Csalog Gábor zongorázott, és az Amszterdamból érkező két japán művész (Hiromi Kikuchi – hegedű, Ken Hakii –brácsa) búcsúzott játékával a zeneszerző felejthetetlen élet- és művésztársától.

Időben ezt követően a „Hommage à Elvis Presley” programot kínálta az Opus Jazz Club. Az emlékező koncert résztvevői aligha vállalkozhattak eme katartikus élmény után újabb nagy hangulati kontrasztra – s ebben nem „arisztokraticizmus” vagy a könnyebb műfajok iránti averzió mutatkozott meg.

Forrás: art7.hu