A név kötelez: bemutatkozott a Hungarian Quartet

„Érzelem és értelem, utak és történetek találkoztak ezen az estén” – a Fidelio kritikusa szerint ilyen volt az újjáalakuló Hungarian Quartet bemutatkozó koncertje a Zeneakadémián.

Új kezdet címmel adott koncertet az újjáalakuló Hungarian Quartet a Zeneakadémia zsúfolásig telt Nagytermében január 4-én. A vonósnégyes tagjai, Keller András, Pilz János, Homoki Gábor és Fenyő László a zenészóriásokból álló Magyar Vonósnégyes (Hungarian String Quartet) örökségét szeretnék továbbvinni.

E hagyomány folytatása felelősséggel jár, profizmust és igazi kamarazenei szellemiséget kíván.

Az este műsora, amit az új formáció névjegyként letett a hallgatóság elé, minden darabjával ugyanezeket az igényeket támasztja az előadók felé. A zenészek vállára tehát nem kis felelősség nehezedett.

Keller András, a Hungarian Quartet első hegedűse. (Fotó/Forrás: Valuska Gábor)

Az első mű, Beethoven op. 133. Nagy fúgája eredetileg a zeneszerző op. 130-as B-dúr vonósnégyesének zárótétele volt. Mai füllel hallgatva a művet nem meglepő, hogy a szerző különleges jelentőséget tulajdonított neki, hiszen komplexitása elképesztő, és rendkívüli figyelmet igényel. Ennek súlyát akkor lehetett igazán megérezni, amikor a kavargó zenei motívumok sokaságából váratlanul kibontakozott egy-egy zárlat – és az előadók közt teljes volt az összhang. Ha a korabeli kritika „kínainak” nevezte ezt a zenét, akkor a vonósnégyes beszéli az egzotikus nyelvet.

A sűrűn változó karakterek, az egyik szólamból a másikba röppenő motívumok a hallgatót is a folyamatos koncentráció kihívása elé állították. Az eltérő hangulatok uralta zenei területek közt a zenészek jól érzékelhető különbséget tettek, a kulcsfontosságú zenei pillanatokban pedig szinte tapintani lehetett az egymásra figyelést. Amellett, hogy a befogadó intellektuálisan bevonódott, az előadást szenvedélyes közölni vágyás jellemezte, erős hatást gyakorolva az érzelmekre is.

A Hungarian Quartet január 4-én a Zeneakadémián mutatkozott be. (Fotó/Forrás: Valuska Gábor)

Másodikként Bartók V. vonósnégyese (BB. 110) hangzott el. Hallgatóként azt éreztem, hogy talán soha nem ragadott még így magával Bartók-mű. Az előadók bátran vetették magukat minden extrém hangszeres effektusba, megmutatva annak különlegességét, legyen szó egy füstös, titokzatos, sordinóval játszott frázisról, egy groteszk glissandóról vagy egy váratlan pizzicatóról. A mű beszédszerűen szólalt meg, mint egy idegen nyelv, amit egyre jobban értünk, ahogy a vonósnégyes tolmácsolását hallgatjuk.

A hangszerek közt vándorló, kifejező motivikát úgy vették körül az effektus-szerű hangok csillogó fényei és komor árnyai, mintha az emberi lélek egy álomszerű éjszakai tájon barangolna.

A tételek szimmetrikusan fogják körül a kompozíció magját, a táncos 3. tételt. A 2. tétel és szimmetriapárja, a 4. tétel is földöntúli szépséggel hangzott el. Az 5. tétel Beethoven művéhez hasonló szervezett káoszában, akár a vonat ablaka előtt elsuhanó tájak, új zenei képek bontakoztak ki és tűntek el, gyorsan váltva egymást. A tétel tele van meglepetésekkel, amit a zenészek maximálisan átadtak. Az extrém, nehéz gesztusok bravúrosak, a kontrasztok élesek voltak, az összkép mégis koherensnek hatott, mert a vonósnégyes játéka mindvégig gyönyörködtetett, még a groteszk pillanatokban is.