„Érzelem és értelem, utak és történetek találkoztak ezen az estén” – a Fidelio kritikusa szerint ilyen volt az újjáalakuló Hungarian Quartet bemutatkozó koncertje a Zeneakadémián.
Új kezdet címmel adott koncertet az újjáalakuló Hungarian Quartet a Zeneakadémia zsúfolásig telt Nagytermében január 4-én. A vonósnégyes tagjai, Keller András, Pilz János, Homoki Gábor és Fenyő László a zenészóriásokból álló Magyar Vonósnégyes (Hungarian String Quartet) örökségét szeretnék továbbvinni.
E hagyomány folytatása felelősséggel jár, profizmust és igazi kamarazenei szellemiséget kíván.
Az este műsora, amit az új formáció névjegyként letett a hallgatóság elé, minden darabjával ugyanezeket az igényeket támasztja az előadók felé. A zenészek vállára tehát nem kis felelősség nehezedett.
Az első mű, Beethoven op. 133. Nagy fúgája eredetileg a zeneszerző op. 130-as B-dúr vonósnégyesének zárótétele volt. Mai füllel hallgatva a művet nem meglepő, hogy a szerző különleges jelentőséget tulajdonított neki, hiszen komplexitása elképesztő, és rendkívüli figyelmet igényel. Ennek súlyát akkor lehetett igazán megérezni, amikor a kavargó zenei motívumok sokaságából váratlanul kibontakozott egy-egy zárlat – és az előadók közt teljes volt az összhang. Ha a korabeli kritika „kínainak” nevezte ezt a zenét, akkor a vonósnégyes beszéli az egzotikus nyelvet.
A sűrűn változó karakterek, az egyik szólamból a másikba röppenő motívumok a hallgatót is a folyamatos koncentráció kihívása elé állították. Az eltérő hangulatok uralta zenei területek közt a zenészek jól érzékelhető különbséget tettek, a kulcsfontosságú zenei pillanatokban pedig szinte tapintani lehetett az egymásra figyelést. Amellett, hogy a befogadó intellektuálisan bevonódott, az előadást szenvedélyes közölni vágyás jellemezte, erős hatást gyakorolva az érzelmekre is.
Másodikként Bartók V. vonósnégyese (BB. 110) hangzott el. Hallgatóként azt éreztem, hogy talán soha nem ragadott még így magával Bartók-mű. Az előadók bátran vetették magukat minden extrém hangszeres effektusba, megmutatva annak különlegességét, legyen szó egy füstös, titokzatos, sordinóval játszott frázisról, egy groteszk glissandóról vagy egy váratlan pizzicatóról. A mű beszédszerűen szólalt meg, mint egy idegen nyelv, amit egyre jobban értünk, ahogy a vonósnégyes tolmácsolását hallgatjuk.
A hangszerek közt vándorló, kifejező motivikát úgy vették körül az effektus-szerű hangok csillogó fényei és komor árnyai, mintha az emberi lélek egy álomszerű éjszakai tájon barangolna.
A tételek szimmetrikusan fogják körül a kompozíció magját, a táncos 3. tételt. A 2. tétel és szimmetriapárja, a 4. tétel is földöntúli szépséggel hangzott el. Az 5. tétel Beethoven művéhez hasonló szervezett káoszában, akár a vonat ablaka előtt elsuhanó tájak, új zenei képek bontakoztak ki és tűntek el, gyorsan váltva egymást. A tétel tele van meglepetésekkel, amit a zenészek maximálisan átadtak. Az extrém, nehéz gesztusok bravúrosak, a kontrasztok élesek voltak, az összkép mégis koherensnek hatott, mert a vonósnégyes játéka mindvégig gyönyörködtetett, még a groteszk pillanatokban is.