Animátorok

Perényi Miklós, Takács-Nagy Gábor és a Concerto Budapest a Müpában
Csengery Kristóf - Revizor 2019.04.29.

Beethoven, Dvořák, Brahms – István király-nyitány, Csellóverseny, 1. szimfónia. Az ilyen műsorra mondják fanyalogva némelyek: miért kell már megint eljátszani ezeket a sokszor hallható műveket? Ezúttal aligha akadt a teremben olyan zenehallgató, akiben ez a kérdés megfogalmazódott volna. 

Animátor: manapság a szó jelent kalandparkban szolgálatot teljesítő asszisztenst, minden lében kanál szállodai programfelelőst, filmkészítőt. Épp csak azt nem (vagy azt a legkevésbé), amit valóban jelentenie kellene, a szó mögött meghúzódó fogalom (anima/animus = lélek) tartalmához híven: olyan személyt, aki buzdít, bátorít, biztat, élénkít, felvillanyoz – lelkesít. Látva és hallva a Concerto Budapest hangversenyén Takács-Nagy Gábor vezénylését és Perényi Miklós csellójátékát, tapasztalva a zárt áramkört, amely a produkciók létrejöttének nyilvánvaló feltétele volt, önkéntelenül jutott eszembe: ők az igazi animátorok.
 
Perényi Miklós
Perényi Miklós
Az est nagyon szép, de egyszersmind kétségkívül velejéig hagyományos műsora a tolmácsolások hangzó végeredménye alapján felfedezésként hatott. Nem azért, mintha Perényi valami meghökkentően újat talált volna ki Dvořák Csellóversenyének (op. 104 – 1894/95) megszólaltatásával kapcsolatban, s nem is azért, mintha Takács-Nagy átértelmezte volna Brahms 1. szimfóniáját (op. 68 – 1876) – hanem mert mindhárom interpretációt mindvégig meghatározta az előadók között tapasztalt teljes összhang és a művekkel való maradéktalan azonosulás légköre. Ez olyan erővel érvényesült és olyan hitellel ruházta föl az interpretációkat, hogy mindennek köszönhetően a három művel való találkozás a zenei paraméterek újraértelmezése nélkül is ráismerésként hatott. 
 
Beethoven István király-nyitánya (op. 117 – 1811) Takács-Nagy Gábor értelmezésében mindenekelőtt pergő, élénk tempójával és feszes ritmikájával fegyverezte le a zenehallgatót. Nagy hangzásigény, erőteljes fúvós megmozdulások és dús tónusú vonós játék jellemezte az előadást, amelyben döntő szerep jutott annak a délceg tartásnak és szilaj temperamentumnak, amellyel Beethoven magyar barátait, az államalapító István népét igyekezett nyitányában jellemezni. Tömör és szuggesztív, erős sodrású és indulatgazdag előadás volt ez, amelynek megvalósításakor a Concerto Budapest érzékelhető lelkesedéssel követte vendégkarmesterét, s amely a belőle sugárzó derűvel és energiával a hangverseny további légkörére is jótékony hatást gyakorolt.
 
Perényi Miklóst végigkísérte pályáján Dvořák Csellóversenye, meglepő volna tehát, ha a kritikus azon lelkendezne, milyen szuggesztivitással és hangszeres tökéletességgel szólaltatja meg a művet a hetvenegy éves művész. Ami legújabb tolmácsolásában kiváltképp feltűnt, az a művel való kapcsolat természetessége, s ez a dallamformálás és a ritmika beszédszerűségében nyilvánult meg. Ez volt Perényi játékának egyik alapélménye, amely muzsikálását mindhárom tételben jellemezte. A Dvořák-csellóverseny nagyon hatásos romantikus versenymű, amelynek egyik vonzó tulajdonsága, hogy előadói a darab számos részletében megmutathatják, milyen telten és gazdagon, milyen átütő erővel tud megszólalni hangszerük. Perényi nem demonstrál, nála a hangszeres hang – legyen szó a legfinomabb pianóról, a legmarkánsabb fortéról vagy a különlegesen magas fekvésű részletek éterien tiszta megszólaltatásáról – mindig természetesen születik meg, mintha a cselló az emberi test meghosszabbítása volna. Így történt ez most is, és ennek eredményeképpen vált az interpretáció egyszerre romantikusan nagyformátumúvá és ugyanakkor meghitten bensőségessé. Ráadásként Bach D-dúr csellószvitjének (BWV 1012) Praeludium tételét szólaltatta meg a művész.
 
Takács-Nagy Gábor
Takács-Nagy Gábor
Takács-Nagy Gábor szokása, hogy koncertjein bizonyos számok előtt rövid magyarázattal törekszik a zenét közelebb hozni a közönséghez. Mivel ezt tudálékosság nélkül, keresetlen természetességgel teszi, hallgatósága hálás a bevezető szavakért. Ezúttal a Beethoven- és a Brahms-produkciót előzte meg rövid szóbeli kedvcsináló. A szimfóniát jellemezve a karmester kiemelte a mű beethovenien küzdelmes jellegét, Fény és Sötétség folytonos párharcát a nyitótételben, a két belső tétel lírai szigetjellegét és a finálé himnikus szárnyalását. Szavaihoz interpretációjában is hű maradt: értelmezésében az 1. szimfónia nyitótétele drámai és kontrasztgazdag, sűrűn központozott, élénk dinamikai váltásokban bővelkedő zeneként bontakozott ki előttünk, a két középső tételben a fúvós színekre és a vonósdallamok lágyságára figyelhettünk fel, míg a kürtszólós nagy finálé az emelkedettség régióiba kalauzolt, a végkifejlet felé haladva egyre fokozódó izgalommal és lelkesedéssel. Erős, szuggesztív, magával ragadó előadás született, melynek fontos mozzanata volt a bevezetőben említett animáció: Takács-Nagy érezhetően az a karmester, akinek hitele van, aki energiával-kedvvel tölti fel partnereit, s akivel épp ezért szívesen és odaadóan, tudásuk legjavát nyújtva működnek együtt a zenekari muzsikusok. 
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2019. április 25.
 
Az eredeti cikkhez kattintson a linkre!

csatolt galériák