Nyilvánvalóan lehetnek más interpretációs értelmezései a zongoraversenynek, azonban hogy már így, a bemutatókor sajátjának érezhesse a késő esti időpontban a közönség, ahhoz a versenyműveket ritkán bemutató Csalog Gábor kisugárzása is hozzájárult. Hangos zenét még nem éreztem ennyire intimnek.

Jó érzés egy ma születő mű ősbemutatóján jelen lenni, és nem feltétlenül azért, mert a mű jó. Hanem azért, mert az ember ott van az elsők között, nála korábban csak a színpadon lévők hallották a művet: beavatás, azt hiszem ez a jó szó. És tényleg belengte egyfajta beavatásérzés a Zeneakadémia nagytermét, miután a Perényi70 közönsége kizúdult, mi pedig beszállingóztunk, nagyjából semmit nem tudva arról, mire számíthatunk. Elvégre a kortárs zene lényege az volna, hogy nincsenek kapaszkodóink. Kondor Ádám Zongoraversenye abban az értelemben kortárs mű, hogy valóban most született, de az allúziók egészen Ravelig nyúlnak vissza, és rengeteg olyan behatással is találkozunk, amelyek – akár a szerző szándékain kívül – a hallgatóságban idéznek fel zenei emlékeket. Műfaji ételemben tehát inkább nem kortárs műről beszélhetünk, a Zongoraverseny 30–40 évvel ezelőtt is íródhatott volna, a benne felmutatott eszköztár már akkor is ismert volt; nem lehetett olyan érzésünk, hogy megváltó újdonságot hallunk.

Kondor Ádám néhány éve Thaiföldre költözött, és az előadás utáni, visszafogottan informáló beszélgetésből kiderült, hogy már-már ázsiaivá válva külső szemlélettel írta a művet, és egy olyan kínai művész által komponált zongoraversenyhez hasonlította, amelynek szerzője minden mesterfogással tisztában van ugyan, epigonként komponál európai zenét, mégsem tudja átadni az európai szellemiséget a kompozíción keresztül. Na, ezért nem érdemes teljes egészében elfogadni, amit az alkotó tart saját művéről, legalábbis jó, ha fenntartjuk magunknak a saját értelmezés lehetőségét, amely nem biztos, hogy metszésben lesz a szerzői gondolatokkal.

A cikk folytatásához kattintson a linkre!