Balázs János: „Dallam és ritmus nélkül az emberek elvesznek”

Fotó: Emmer László

– Ha jól tudom, Dubrovay Lászlóhoz személyes barátság fűzi. Hogyan ismerkedtek meg?
– Dubrovay tanár úrral a zeneakadémiai éveim alatt találkoztam először, szolfézst és zeneelméletet tanított nekem. Én kicsit önfejű növendékként nem igazán akartam a zongorán kívül más órán jelen lenni, úgyhogy azzal a kéréssel álltam a tanár úr elé, hogy ne kelljen minden órára bejárnom, mert napi nyolc óra gyakorlás mellett egyszerűen nincs erre időm. Persze megígértem, hogy mindenből fel fogok készülni. Ő a maga szeretetteljes módján így felelt: „Itt egy zongora. Játssz nekem egy kicsit.” Meghallgatott, majd a hatalmas lelkére jellemzően azt mondta, elfogadja a kérésem, hisz első a művészet, de a követelményeknek meg kell felelnem.

– Zeneszerzői munkássága mikor keltette fel az érdeklődését?

– Úgy két évvel első találkozásunk után ismertem meg a „Faust az elkárhozott” című balett-szvitjének egyik témájára írt Parafrázis című művét, és azonnal beleszerettem. Ezzel nagyjából egyidőben elnyertem az Európai Koncerttermek Szövetségének ECHO Rising Stars díját, ami óriási lehetőség volt számomra, hisz Európa legnagyobb koncerttermeiben kaptam fellépési lehetőséget. Egyetlen feltételük volt a repertoárral kapcsolatban, hogy tartalmaznia kell egy ma is élő zeneszerző művét. Ez sokkolt engem, mert hadilábon álltam akkoriban a kortárs művekkel, de eszembe jutott a Faust parafrázis, aminek elkértem a kottáját Holics László zongoraművész barátomtól, megtanultam, és el is játszottam a koncerteken.

Hét hónapig tartott a koncertsorozat, és a magyarországi koncerten, a MÜPA Fesztiválszínházának pódiumára kilépve megláttam Dubrovay tanár urat a nézők között mosolyogva. Emlékezett rám, és a koncert végén odajött hozzám gratulálni, kifejezni az örömét, hogy játszom a művét. Innentől a kapcsolatunk szorosabb lett, megismertem munkásságát, kinyílt előttem Dubrovay László zenei világa, ami egy rendkívül tágas univerzum, hiszen ő napjaink egyik legtermékenyebb zeneszerzője. Az összes zongorára írt művét elvittem magammal, szó szerint faltam őket, mert teljesen magával ragadott a Lisztet és Rachmanyinovot idéző romantikus gondolkodásmód, amely egy új modern hangzásvilág, a polipentatónia által mégis rendkívül mai és magyar.

Egyszerre van jelen a zenéjében a kortárs szellem és a magyar lélek.

Elkezdtem a koncerttermekben is játszani a műveit, ami rendkívül inspiráló volt mindkettőnknek. A zongorás életműve csúcsát, a Sonata di felicitát már nekem komponálta, ami egy hatalmas mű, Liszt h-moll szonátájának és a Bartók Szonátának talán egyetlen érvényes folytatása. Rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy egy ma élő klasszissal dolgozhatok együtt, hisz bár Lisztet és Rachmanyinovot nem kérdezhetem meg, pontosan hogyan szerették volna egy-egy művüket játszani, a tanár úrral együtt tudok alkotni. Éppen emiatt is vettem lemezre az összes szóló-zongoraművét, és mindhárom zongoraversenyét. Fontosnak éreztem, hogy a következő generációnak legyen egy olyan felvétele, ami útmutatóul szolgálhat, hiszen maga a szerző végig ott ült a felvételek folyamán, instruált engem, instruálta a zenekart, együtt dolgoztunk.

– Van most helye egy magyar zeneszerzőnek kifejezetten magyar zenei világgal a nemzetközi színtéren?

– A világ szereti a magyar zenét, Lisztet, Bartókot és Kodályt is magába fogadta. Bár a zeneszerzőknek nehéz a jelenben élni, hisz sorsukat sokszor a jövő dönti el, én hiszek abban, hogy zenéjének esszenciája az egész világ tudomására jut.

A művészetnek a zene alapjaihoz kellene visszatérnie, ami a dallam és a ritmus.

Nagy dallamot vagy melódiát írni csak a legnagyobbak tudtak. Ebben az értelemben Dubrovay tanár úr visszatért az alapokhoz, mégis megtartotta a 21. század sajátosságait. A mai fiatal generációhoz ez az egyetlen lehetséges út, hiszen a könnyűzene azért nyert akkora teret, mert van benne melódia és ritmus, márpedig dallam és ritmus nélkül az emberek elvesznek. Persze a kortárs zenében nagyon nehéz ezt az utat újra megtalálni, könnyen posztromantikussá vagy akár epigonná válhat az ember, mégis el kell fogadni, hogy az emberek a szépségre vágynak. Ennyi szörnyűség közepette megnyugvásra, lelki táplálékra van szükség, ami az esztétikában, a szépségben van leginkább jelen. A művészetnek az egész emberiséget kell szolgálnia, a túlságosan szűk rétegnek szóló zene erre nem alkalmas. A Dubrovay László műveiben rejlő szépség és harmónia óriási örömöt okoz minden hallgató számára.

– Mi az előadóművészek szerepe a 21. században?

– A kortárs művészetnek utat kell törni. Gondoljunk Liszt Ferencre, aki a maga korában gyakorlatilag a Spotify-t helyettesítette, hisz neki köszönhetően ismerte meg a világ a Chopin, Wagner, Schumann műveit. Ha ő nincs, ezek a szerzők a maguk korában valószínűleg nem lettek volna ilyen népszerűek.

Az előadóművészek a legszebb megvalósítói a kortárs zeneszerzők törekvéseinek. Nem létezhetünk egymás nélkül.

– Mit tud mondani a 3. zongoraversenyről?

– Ahogy említettem, Dubrovay László három zongoraversenyt komponált, az első egy korai, elektronikus, kísérletező fázisban született, épp ezért rendkívül izgalmas. A 2. zongoraverseny a „Concerto Romantico” címet viseli, ami pontosan illeszkedik abba a zenei struktúrába, amiről eddig beszéltem. A 3. zongoraverseny maga a csoda: Liszt Ferenc Bicentenáriumára komponálta, melyben Liszt zenei gondolkodását Dubrovay a saját hangrendszerében örökíti át a mai világba.

– Játszotta már ezt a versenyművet a Concerto Budapesttel?

– Még nem. Sőt, ez az első alkalom, hogy modern versenyművet játszom velük, úgyhogy nagyon várom ezt a találkozást. Az eddigi tapasztalataim alapján csak szuperlatívuszokban tudok róluk beszélni, mivel a Concerto Budapest szerintem nemcsak az ország, hanem a világ egyik legjobb zenekara.