Fotó: Mudra László
A karmesterek szeretnek fellengzősen „a zenekarom”-ról vagy „a zenészeim”-ről beszélni, feledve, hogy ezeknek a muzsikusoknak is megvan a maguk élete, sőt akár más karmesterekkel is dolgoznak. Bár Keller András nem így fogalmaz, elfogadható, hogy a Concerto Budapestet bizonyos fokig a sajátjának tekinti. Tény, hogy az utóbbi tizenöt év alatt a zenekar az ő vezetése alatt újjászületett: az 1989 utáni Kelet-Közép-Európa kulturális életének egyik példáját láthatjuk a történetében, mely azt is megmutatja, mi mindent le lehet győzni, ha akarjuk. Ez érezhető a zenekar játékán is, amelyet az Egyesült Királyság és Írország közönsége maga is meghallgathat szeptemberben, amikor a Concerto Budapest Londonban, Edinburghban, Dublinban, Cheltenhamben, Guildfordban és Croydonban ad koncertet.- Peter Quantrill (Bachtrack)
Keller András a róla elnevezett híres vonósnégyes alapítójaként és vezetőjeként, illetve a Budapesti Fesztiválzenekar és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertmestereként szerzett hírnevet. 2007-ben aztán elment egy meghallgatásra, amelyet a budapesti Telekom Zenekar karmesteri posztjára írtak ki. Az együttest egy évszázaddal korábban alapították Postás Szimfonikus Zenekar néven, és korábban állami tulajdonban volt. A világ számos pontjáról érkező jelöltek közül Keller kapta meg az állást, majd nemsokára közölték vele, hogy nincs több pénz. A karmester – ahogy ő maga mesélte telefonbeszélgetésünk során – megoldotta a dolgot: „Nagyon büszke vagyok, hogy a következő három évben a zenekar megkapta a támogatást. Személyes sikernek éreztem, hogy ez a hatalmas cég, amely úgy döntött, nem támogatja a klasszikus zenét, hitt bennem.”
A támogatást végül 2010-ben vonták meg. „Tényleg hagyni kell, hogy Magyarország második legrégibb zenekara meghaljon? Nagyon kevés időm volt a döntésre, alig több mint egy nap.” Saját forrásból és a zenekari tagok jóindulatával élve újraalakította az együttest Concerto Budapest néven. Néhány hónappal később, amikor már pengeélen táncolt a zenekar, szavazást tartottak a jövőjéről. Mindenki igennel voksolt. „Ez különleges erőt adott nekünk – emlékezett Keller. – Megmutattuk magunknak és a világnak: azt akarjuk, hogy a Concerto Budapest győzzön.”
És győztek is, évadról évadra, visszaszerezve az elvesztett állami támogatás nagy részét, 2012-ben pedig állami finanszírozású zenekar lettek. A szokásos szimfonikus hangversenyek mellett a Concerto Budapest programjához tartozik tizenkét órán át tartó előadásaival az új zene évente megrendezett fesztiválja, vagyis a Hallgatás Napja. „Fontos, hogy a zenészek különböző stílusokban mélyülhessenek el. Sosem hittem azokban a muzsikusokban, akik a kortárs zenében jónak tűnnek, de nem tudnak Mozartot játszani.”
Ez az erőteljes ambíció és vízió fémjelezte a Keller Quartet munkáját is, mégpedig Bach és Kurtág, Ligeti és Barber, Beethoven és Knaifel frissességet hozó egymás mellé helyezésével. Mindegyik koncertet megörökítette az utókor számára az ECM. Abból, ahogy valaha Kurtág és Ligeti a legnagyobb képzelőerőt és energiát várta el a próbákon Keller Andrástól és kollégáitól, Keller megtanulta, hogyan hozza ki a legjobbat a Concerto Budapest zenészeiből. „Amikor a kvartett próbál – gondolkozik el –, az a legszebb, legbensőségesebb és a legnehezebb munka, amit el tudok képzelni. Egy zenekar esetében más a helyzet. A zenészeknek olykor úgy kell viselkedniük, mintha katonák lennének, máskor meg mintha egyéniségek vagy éppen együtt játszó csoportok volnának. Meg kell találniuk a céljukat, a mi célunk pedig, hogy hallgassuk őket.”
Beszélgetésünk előtt Keller András Beethoven VII. szimfóniáját próbálta. A második, Allegretto tételről azt mondja, rá kell vennie hatvan zenészt, hogy úgy szólaltassák meg, mintha a lehető leghalkabb énekhangot adnák ki. „Ez egy csoda. És úgy gondolom, az, hogy ez a csoda megtörténjen, most fontosabb, mint bármikor. Mélyen hiszem, hogy a zene megmentheti a világot. A zene meg tudja mutatni az embereknek, hogy merre menjenek. Ha a közönség semmit sem tud a zenéről, akkor is nagyon tisztán képes megkülönböztetni azokat az előadókat, akiknek van mondanivalójuk, azoktól, akik csak eljátsszák a hangokat. Ezt tanultam Kurtágtól, Rados Ferenctől, Végh Sándortól, akik szüntelenül keresték a zene igazságát. Engem így tanítottak, és ezt próbálom továbbadni.
Mindenki igennel voksolt. „Ez különleges erőt adott nekünk – emlékezett Keller. – Megmutattuk magunknak és a világnak: azt akarjuk, hogy a Concerto Budapest győzzön.”
És győztek is, évadról évadra, visszaszerezve az elvesztett állami támogatás nagy részét, 2012-ben pedig állami finanszírozású zenekar lettek. A szokásos szimfonikus hangversenyek mellett a Concerto Budapest programjához tartozik tizenkét órán át tartó előadásaival az új zene évente megrendezett fesztiválja, vagyis a Hallgatás Napja. „Fontos, hogy a zenészek különböző stílusokban mélyülhessenek el. Sosem hittem azokban a muzsikusokban, akik a kortárs zenében jónak tűnnek, de nem tudnak Mozartot játszani.”
Ez az erőteljes ambíció és vízió fémjelezte a Keller Quartet munkáját is, mégpedig Bach és Kurtág, Ligeti és Barber, Beethoven és Knaifel frissességet hozó egymás mellé helyezésével. Mindegyik koncertet megörökítette az utókor számára az ECM. Abból, ahogy valaha Kurtág és Ligeti a legnagyobb képzelőerőt és energiát várta el a próbákon Keller Andrástól és kollégáitól, Keller megtanulta, hogyan hozza ki a legjobbat a Concerto Budapest zenészeiből. „Amikor a kvartett próbál – gondolkozik el –, az a legszebb, legbensőségesebb és a legnehezebb munka, amit el tudok képzelni. Egy zenekar esetében más a helyzet. A zenészeknek olykor úgy kell viselkedniük, mintha katonák lennének, máskor meg mintha egyéniségek vagy éppen együtt játszó csoportok volnának. Meg kell találniuk a céljukat, a mi célunk pedig, hogy hallgassuk őket.”
Beszélgetésünk előtt Keller András Beethoven VII. szimfóniáját próbálta. A második, Allegretto tételről azt mondja, rá kell vennie hatvan zenészt, hogy úgy szólaltassák meg, mintha a lehető leghalkabb énekhangot adnák ki. „Ez egy csoda. És úgy gondolom, az, hogy ez a csoda megtörténjen, most fontosabb, mint bármikor. Mélyen hiszem, hogy a zene megmentheti a világot. A zene meg tudja mutatni az embereknek, hogy merre menjenek. Ha a közönség semmit sem tud a zenéről, akkor is nagyon tisztán képes megkülönböztetni azokat az előadókat, akiknek van mondanivalójuk, azoktól, akik csak eljátsszák a hangokat. Ezt tanultam Kurtágtól, Rados Ferenctől, Végh Sándortól, akik szüntelenül keresték a zene igazságát. Engem így tanítottak, és ezt próbálom továbbadni.
A Concerto Budapest mindezt be is bizonyította az Egyesült Királyság közönségének tavalyi egyhetes turnéjuk keretében, amikor is Angela Hewitt közreműködésével Mozartot, illetve Beethoven V. szimfóniáját, végül pedig felvételről Bartók Concertóját előadva szereztek elismerést. A német Tacet stúdióban rögzítette a koncertet, de a felvétel úgy sikerült, mintha élőben készült volna: döbbenetesen hátborzongató élmény volt. Az érdeklődők tájékozódhatnak a Concerto Budapest újjászületéséről díjnyertes koncertfilmjükből, a Kárpát rapszódiából is, melyet Szabó Stein Imre rendezett.
Nem véletlen, hogy a zenekar 2023-as turnéjának központi darabja az Eroica. A magyar színekkel játszó Beethoven különleges ereje és függetlensége frissen hatott a Deutsche Grammophon új szimfóniaciklusában, melyet Keller barátja, Takács-Nagy Gábor (a Takács Kvartett primáriusa) vezényelt.
Amikor Keller Beethoven szimfóniáinak vezénylésére készült, a tanulás során nagyon komolyan vette a zeneszerző metronómjelzéseit. Aztán eszébe jutott egy beszélgetése Ligetivel. „Megkérdeztem tőle: »Miért írt ilyen hihetetlenül eljátszhatatlan tempókat a kottába?« Azt válaszolta: »Mert azt akartam, hogy mindent feláldozzon a zenémért, amit csak tud. Ha ezt megteszi, képes lesz dönteni, hogy melyik tempóban hangzik a legjobban.« És ez csodálatos tanács. Képesnek kell lennünk bármely tempót eljátszani, de a metronómtempó embertelen. Én nagy metronómpárti vagyok, de csak addig, amíg segít kontrollálni, amit csinálunk.”
Keller bármelyikünknél jobban érti a magyar vonóshangzás gazdagságának különlegességét, amelyet a saját örökségének is tekint, és amely visszanyúlik Weiner Leó és Hubay Jenő iskolájához. Büszke, hogy ennek az örökségnek élő formáját tudja táplálni a Concerto Budapesttel, ugyanakkor megfigyelése szerint e hagyománynak vannak korlátai. „Napi szintű küzdelmeim vannak. A magyarban a szó elején van a hangsúly, ahogy hallja is a beszédemen. A németben ez egyáltalán nem így van” – és eldúdolja Brahms I. szimfóniájának az elejét. „Tehát Beethovennél is azt kell megoldanunk, hogy ne magyarul játsszunk. Csodálatos egy kicsit megtartani a saját hangszínünket Beethovennél és Mozartnál, de fontos, hogy illeszkedjen a zenéhez.”
Beethoven Eroicáját rendkívül találóan Bartók III. zongoraversenye előzi meg Pierre-Laurent Aimard közreműködésével. Keller nagyon elégedett ezzel a párosítással: „Szerintem Bartók Beethoven unokája. Nem tudok még egy példát a zenetörténetből arra, hogy két, egymástól időben ilyen távoli zeneszerző ennyire közel álljon egymáshoz.” Felidézi a washingtoni Kongresszusi Könyvtár híres 1940-es hangversenyét, amelyen Bartók a Beethoven Kreutzer-szonátáját játszó Szigeti József hegedűművészt kíséri: ez az „újrateremtő hűség” örök példája, amelyre Keller újra meg újra felhívja tanítványai figyelmét, mint egy „zenei Bibliára, amely többet ad, mint bármely mesterkurzus”.
A hangverseny idejére Bartókot már elűzte hazájából a második világháború, és 1945-ben született III. zongoraversenye megfoghatatlan módon magán viseli a száműzetés sebeit, ami remekül példázza kései stílusának alapjait, és amivel a Concerto zenekarra és a VI. vonósnégyes mellé emeli a művet. Kellerrel folytatott beszélgetésem után Aimard Bartók és a művei közti kapcsolatról kezd beszélni: „Amikor az 1920-as évek közepén megírta I. zongoraversenyét, radikális akart lenni, a legszélsőségesebb végkifejletig akarta vinni az anyagot. Aztán II. zongoraversenyében a közönség felé kívánt fordulni. És mire elérkezett a III. zongoraversenyhez, egy ellenséges környezetben élő kivándorlót látunk. Mindez befolyásolta, hogy milyen zenét írt. Már nem fiatal ember. Sokkal felkészültebb, hogy a múltjára reflektálva komponáljon. Kevesebbet küzd.”
Aimard dolgozott már a Concerto Budapesttel: 2016-ban, a Kurtág György kilencvenedik születésnapjára adott koncerten. Vajon szerinte Bartók „magyarul” beszél a zenéjében, ahogy Keller szerint Beethoven németül? „Szerényen kell válaszolnom – mondja. – Elég komolyan tanultam magyarul harminc évvel ezelőtt. Sajnos sosem beszéltem igazán jól a nyelvet – de úgy gondolom, bár csak kicsit tudtam belőle elsajátítani, már az a tapasztalat is jó volt ahhoz, hogy megértsem a zene DNS-ét, a retorikai és ritmikai szerkezetét. Mindenesetre a III. zongoraverseny sokkal inkább a klasszikus formákhoz nyúl vissza.
2023-ban Ligeti György születésének századik évfordulóját ünneplik világszerte, míg Kurtág György még velünk van kilencvenhét évesen, és még mindig komponál. Aimard és Keller sokat tanult tőlük. Keller továbbviszi filozófiájukat „magyar hangsúlyos” gondolkodása és a Concerto Budapest vezénylése által. „Nagyon erős a zenekar identitása. Minden hangnak jelentést kell kifejeznie. Ezért küzdök mindennap, ezért normális, hogy hajtom a zenészeket, mert mindegyikük jobb akar lenni napról napra. A még több megkövetelésével keressük a saját hangunkat, a saját értelmezésünket. Fontos, hogy ne maradjunk a zene felszínén, mert ha az ember csak utánoz valamit, az még nem az övé.”
Peter Quantrill írása a bachtrack.com oldalán ITT olvasható.
