A hangversenygyakorlatban nem ritka, hogy egy zenekar egy műsort nem csupán egy estén játszik el, hanem egymást követő napokon kétszer vagy akár háromszor is. A Fesztiválzenekar munkamódszerének fontos része ez a gyakorlat: ők általában háromszor szokták megszólaltatni programjaikat. A Concerto Budapest viszont többnyire dupláz – ezt tette Keller András együttese legutóbb is, amikor a magyar közönség által régóta ismert csellistát, Steven Isserlist látta vendégül. Az már korántsem elterjedt szokás, hogy egy szólista két egymást követő estén két különböző versenyművet adjon elő: általában mindkét alkalommal ugyanazt a darabot szokták játszani. A hatvanéves angol muzsikus azonban előzékeny volt a magyar közönséggel: az első hangversenyen Saint-Saéns 1. (amoll) csellóversenyét, a másodikon viszont már – továbbra is az a-moll hangnem keretei között maradva – Schumann versenyművét szólaltatta meg. Jelen beszámoló az első estéről szól.

A csellóverseny a műsor középpontjában foglalt helyet, előtte és utána Olivier Messiaen és Anton Bruckner egyegy szimfonikus zenekari alkotását hallottuk: a koncert bevezetőjeként az Hymne au Saint-Sacrément (Az Oltáriszentség himnusza) című egytételes darabot, a szünet után pedig a terjedelmes, több mint egyórás 7. szimfóniát. Furcsa koncertprogram – gondolhatta a hangverseny-látogató még a művek meghallgatása előtt, úgy érezvén, hogy ezt a három zenét kevés tulajdonság kapcsolja össze, legfeljebb annyi a közös nevező, hogy Saint-Saéns Csellóversenye és Messiaen darabja egyaránt a francia repertoár része. A művek hangzó valósága azonban nagyon is egymásra rímelő három kompozíciót tárt elénk, az előadói magatartás pedig, amelynek szellemében Keller András a műveket vezényelte, illetve Steven Isserlis a csellóverseny magánszólamát megszólaltatta, tovább nyomatékosította ezeket a hasonlóságokat.

Messiaen alkotása a zenetörténet egy különleges, elenyészően kevés művet számláló csoportjának előkelő tagja: a megsemmisült, majd újraírt darabok klubjába tartozik. Ilyen még (a koncert műsorfüzete említette is) Prokofjev 2. (g-moll) zongoraversenye, amelynek partitúrája az októberi forradalmat követően semmisült meg, Prokofjev pedig később emlékezetből újraalkotta az opust. Hasonló történt Messiaen zenekari darabjával, amelyet a zeneszerző 1932-ben írt: a kotta elpusztult a második világháborúban, Messiaen pedig 1946/47-ben rekonstruálta Az Oltáriszentség himnuszát.

A közbeszédben az egzaltált szónak többnyire idegenkedő, negatív jelentése van: hisztérikus, túlérzékeny, fegyelmezetlen embereket illetnek ezzel a jelzővel, egyszersmind el is határolódva a „félbolond” magatartástól. Van azonban a szónak egy régiesebb, méltóságteljes jelentésrétege is, amelyre manapság már nem szokás gondolni. Ebben a kontextusban az egzaltáció emelkedettséget, elragadtatottságot, átszellemültséget jelent. Felfokozott lelkiállapotot, amely – például – szentekhez kapcsolódó történetekből ismerős: Johannát vagy Sebestyént említhetnénk azok közül, akiket zeneművek is megjelenítenek (Honegger, Debussy). Ez a hangverseny a maga három műsorszámával következetesen egyfajta „szent egzaltációnak” állított emléket, előtte hódolt, különféle válfajait mutatta be.

Az Oltáriszentség himnusza nagyon jellegzetesen, szinte iskolapéldaszerűen képviseli a Messiaen stílusát. Szögletesség és darabosság, hatalmas erő, ujjongás, a fényes dúr harmóniák gyakori megjelenése, a zenekari dallamok harmóniamixtúrákban való megfogalmazása, ismétlések, egy különös statikus hatás, mintha nem lenne előrehaladás a formában – ilyen címszavak jutnak a zenehallgató eszébe a művel való találkozáskor. Egzaltált, mániákus zene, olyan emberé, aki, ha ezen a világon él is, „nem idevalósi”. Kellerék nagyszerűen játszották, megmutatva, milyen végletes szelídség és átszellemült naivitás rejlik ebben a látszólag zabolátlan darabban.

Bruckner 7. szimfóniája valami nagyon hasonló, csak nem XX. századi, hanem osztrák romantikus kiadásban, wagneriánus gondolkodáson átszűrve, Bach- és Schubert-hatással dúsítva. Szünet nélküli mámor, állandó szuperlatívuszok, ismétlések, hatalmas fokozások. Tombolás, toporzékolás. Ebből a zenéből is árad a fény, ez a zene is naiv, ez a mű is a fellegekben jár, csak itt mások a méretek és az arányok. De ennek a zenének a szerzőjéről is elmondhatjuk, hogy nem „a polgári konszolidáltság képviselője”, hanem az örökkévalóságé, ott az ő lakása. Ez a darab is kivételes előadásban szólalt meg a teljes azonosulás szellemében.

A koncert „nagy poénja” SaintSaéns a-moll csellóversenye volt – pontosabban e mű különleges átlényegülése. Ez a darab ugyanis elvileg nem illenék Messiaen és Bruckner közé: a két „égi” szerző felhők közt fogant zenéi között ez a kompozíció a maga elegáns kifinomultságával, érzékeny és mértéktartó arányaival, választékos színeivel és áradó dallambőségével mégiscsak valami földi megnyilvánulás, e világi költészet. Igen ám, de jött Steven Isserlis, és olyan átlelkesülten zenélt, muzsikálásának olyan érzelmi-indulati tartalma és olyan ellenállhatatlan sodra volt, hogy átértelmezve magasba emelte a darabot. Ha így játsszák – ilyen szent egzaltációval –, akkor SaintSaéns a-moll csellóversenye is „égi” zene, transzcendens megnyilvánulás. Benne van mindez ebben a darabban? – kérdezhettük magunktól, miközben alig hittük el a hangszeres és zenei tökéletességet, amely a szólista csellójából áradt. Ha egyszer Isserlis ki tudta hozni belőle, akkor valószínűleg igen.