A Concerto Budapest éves programjainak áttekintésekor a zenebarát külön figyelmet szentel az egésznapos programoknak, afféle mini-maratonoknak. Merthogy már-már „szokássá” vált, hogy (többnyire) három koncertes zeneünneppé neveznek ki – leginkább hétvégi – napokat. És eme gyakorlat során kialakulhattak azok az arányok, amelyek ugyan erőpróbát jelentenek a muzsikusoknak, de végül a jól végzett munka örömét jelentik számukra, és amelyek pozitív visszajelzést kapnak a szinte mindig teltháznyi közönségtől.

A Magyar Kincsek Ünnepe cím már önmagában is örömforrás, hiszen végigtekintve a rendszeres kínálaton, kényszerűen kell nyugtázni, hogy bizony nincsenek elkényeztetve a magyar zeneszerzők koncerttermi játszottsággal. Ami azért is szomorú, mert az idelátogatók – és az itt élő külföldiek – nem egykönnyen találnak magyar zenét a kulturális kínálatban, leszámítva azon kevés szerző műveit, akik polgárjogot nyertek az egyetemes zenetörténetben. A hangfelvételek megléte sem kínál érdemi megoldást nekik : a – térben és kultúrában – messziről jött már a „keresőprogramnál” elakad. A hazai zenebarátokat pedig épp a „túloldalról” éri figyelemelterelő csábítás: a mindenkor jelenlevő (örvendetesen sokrétű) kínálatban tallózva szinte alig észleli ezt a hiányt. Pedig felfedeznivalót bőségesen rejteget a napról-napra gyarapodó hazai kínálat. Éppen ezért nagy öröm, hogy a zeneirodalmunkban jártas művészi vezetés gondoskodik az – ismeretterjesztés mintájára ily módon megnevezhető – élményterjesztésről.

„Felfedezés és újrafelfedezés, az értékek megtalálása a központi motívuma évről évre a Magyar Kincsek Ünnepe fesztiválunknak.”

– olvasható Keller András beköszöntőjében. „Ezen az eseményen a magyar zene kimeríthetetlen kincsestáráé a főszerep, amelynek nagyszerűségét szeretnénk a zenész barátainkkal közösen évről évre megünnepelni” – így a folytatás. A közönség viszont némiképp transzponálhatja ezt az állítást, amennyiben elsősorban a tényleges szereplőknek fejezi ki háláját a nem kis energiabefektetést igénylő teljesítményekért, hiszen az ő igényes közvetítésük (interpretációjuk) az, ami felragyogtatja, megcsillantja a kincseket. Olyanokat, amelyeknek keresésére ki-ki máskor, akár önállóan is vállalkozhat (pl. Liszt népszerű remekművei), és olyanokat, amelyek mellett észrevétlenül haladna el, még akkor is, ha feliratok figyelmeztetnének jelenlétükre (kortárs kompozíciók).

„Magyar concertók” címmel versenyműveket igért a nyitókoncert. Keletkezésük időrendjében visszafelé haladva, „in medias res” bemutatóval indult a műsor, Bogányi Gergelynek a testvére, Bogányi Bence számára komponált művével. A Concerto intenso cím találó, hiszen valamennyi játékostól intenzív „jelenlétet” igényel. Régi gyakorlat, hogy szerzők konkrét előadó „testére szabják” valamely darabjukat – ezúttal kétség nem férhet ahhoz, hogy a kihívás a szólistaként és kamaramuzsikusként egyaránt kiváló, virtuóz technikával rendelkező fagottművésznek kedvére való játszanivaló. Miközben valamennyi tételben lehetősége nyílt dallamjátékra (amelyet a zenekar kísér), a bravúros technikáját megcsillogtató cadenzákon túl azzal kápráztathatta el a közönséget, ahogyan kamarazenei – mondhatni, társalgási – szituációkban tartott kapcsolatot egyik-másik hangszercsoporttal. És nem utolsó sorban: alkalmanként rövid szegmensek frappáns megfogalmazásával egyszersmind humorérzékét is éreztetve! A folytatásban Dubrovay László II. Hegedűversenye következett, amelyet a bemutató szólistájával, Baráti Kristóffal tűztek műsorra. Kortárs mű úgyszintén, sokak számára ez az alkalom első találkozás volt a kompozícióval. A hallgató számára feltűnhettek azok a szálak, amelyek a műnek a zenetörténeti folyamatokhoz való csatlakozását (tartozását) erősítik. A zeneirodalomismeret (stílusismeret) aranyfedezetként munkált a „saját nyelv” szókincse mögött – valamiféle biztonságot adva még a mapjaink zenéjében csupán tájékozódni próbálóknak is. Komplex faktúra, amely ugyanakkor áttekinthető is, rendre intonációs töltéssel, amely megkönnyíti az érzelmi azonosulást.

A szünet után helyet kapott a pódiumon a magyar állam támogatásával készült Bogányi-zongora, amelyen Liszt Haláltánca csendült fel, Bogányi Gergely szólójával. Mindhárom műsorszámban a Concerto Budapest volt a szólista partnere, a hangverseny karmestere Keller András volt. Az ünnepi készülődés lendülete is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az intenzív tónus néha elnyomta a szólisták némely halk motívumát (legkevésbé a hegedűversenyben). De jótékonyan kárpótolt ezért az együttes intenzív „jelenléte”, amely a későbbi rendezvények során is jellemző maradt.

A délutáni koncerten a Solti teremben két együttes közös produkciójának lehettünk tanúi. A Cimbiózis Trió (Lukács Miklós – cimbalom, Orbán György – nagybőgő, Baló István – dob) és a Ligeti Ensemble (Kaczander Orsolya – fuvola, Ella Dániel – oboa, Klenyán Csaba – klarinét, Mohai Bálint – fagott, Benyus János – kürt) együttműködését – mint a műsorismertető tájékoztatójából kiderült – Lukács Miklós álmodta meg. Ligeti György születésének centenáriumára készült a projekt, májusban felvételen is megjelent (BMC CD330) – most a látvánnyal együtt, az élő produkció komplexitását élvezhettük. Ligeti György fúvósötösre szánt tíz tételét halljuk, a trió „kommentárjaival”, tehát olyan új perspektívába ágyazva, ahol stiláris határátlépések (a jazz felé), és a speciális játékmódoknak köszönhető, meglepő hangszínek mentén alakul a hallgató hangulatvilága.

Responses to Ligeti – ezt a címet kapta a felvétel. Tisztelet Ligetinek – ennyi információt kapott előzetesként az érdeklődő. A mintegy egyórás, koncentrált produkció méltán talált kedvező fogadtatásra. És talán csak a maximalista érdeklődőben merült fel vágyálomként a gondolat: milyen jó lett volna, ha – rövid szünet után – a tetszésnyilvánításra való reakcióként még egyszer eljátszották volna… De ne kívánjunk erőket-meghaladó vállalkozást, kiváltképp, amikor még hátra van az ünnepi záróest!

A „Magyar rapszódiák és fantáziák” program önmagában is ígéretes. A műsort végigolvasva, még inkább. Rímelve a nyitókoncertre, most is bemutató volt a nyitószám, és Liszt-mű adta a finálét. Dubrovay László III. Magyar rapszódiájában a zenekarhoz szólistaként tárogató (Kiss Gy. László) és cimbalom (Szalai András) társult. A „Solo” sorozata révén különleges effektusokban gazdag hangzásvilágáról elhíresült szerző ezúttal nem halmozott meglepő-szokatlan effektusokat – mint korábban is többször, ismét annak járt utána, hogy saját zenei nyelvén, szókincsével hogyan lehet úgy fogalmazni, hogy a hallgató számára egyértelmű legyen a szerző nemzetisége. Az idézet-technikával diszkréten él, gyakran inkább csak sejtet, tehát ösztönös asszociációk ébresztéséért alkalmaz „ismerős” gesztusokat, harmóniai vagy ritmusfordulatokat. Ami szól, újszerű, de nem idegen – tehát ellene vall a „minden hang foglalt” elképzelésnek.

Hallgató-barát tervezésre vallott a folytatás, Eötvös Péter kompozíciójával, a Cziffra Psodiával, amelyben szólistaként Balázs János (zongora) és Lukács Miklós (cimbalom) remekelt szólistaként. A Cziffra György születésének centenáriumára készült kompozícióban – miként a műsorfüzetben olvasható – „Az Eötvös család személyes Cziffra-emlékei” is felsejlenek. Ezek felfedezésére aligha volt  elegendő a mű egyszeri meghallgatása. Ilyenkor hangsúlyozottan bebizonyosodik Hollerung Gábor „Megérthető zene” sorozatának rendkívüli értéke és haszna: a részletekbe (műhelytitkokba) való beavatottság nemcsak az „értés” szempontjából ad többletet, hanem azáltal személyesebben a sajátjának érzi a hallgató az adott művet.

Szünet után kedves meglepetésként a zeneigazgató Keller András „bónusz” műsorszámot konferált (tréfálkozva, hogy Bartók zenéje se maradjon ki a kincsek közül): a Concerto Budapest hárfaművésze, Lenka Petrović a Szabadban című ciklus népszerű darabját, Az éjszaka zenéjét játszotta el hangszerén. A szóló-intermezzo után közismert Kodály-mű következett (Fölszállott a páva – változatok egy magyar népdalra), amelynek lelkes előadása során néha a hallgatónak kellett „kiegészítenie” az idézett dallam szólamát, amikor nagyzenekari foglalata túlságosan harsánynak bizonyult. Úgy tűnt, a dinamikai koncepció, a nagyforma építése prioritást élvezett – voltaképp jogosan, hiszen ezért a hallgatói aktivitásért intenzív élményben részesültünk. S ez még fokozódott Liszt Magyar fantáziájában, amelyről tudhattuk: csupán a meghirdetett műsornak a zárószáma. Mert a ráadások szinte „formailag” kiszámíthatóak voltak. De itt sem automatikusan, vagy bármiféle elvárásnak megfelelően: Balázs János, aki hangfelvételen rögzítette Dubrovay László összes zongoraművét, első ráadásként tőle játszott, majd – természetesen – Liszt következett, miként eleve borítékolni lehetett volna: fergetegesen.

A három koncert műsorán különböző korok kincsei békésen megfértek egymás mellett. A siker láttán-hallatán megkockáztatom: talán érdemes lenne többnaposra bővíteni a kincsgyűjtemények kiállítását.

Fotók: Felvégi Andrea és Posztós János