Szeptember 27-én a Concerto Budapest saját Bartók-fesztiváljának részeként adta elő a Kékszakállút a Zeneakadémián. Az estet (egyben a minifesztivál összes koncertjét) vezénylő Keller András – Fischerrel és Vashegyivel ellentétben – nem rendelkezik színházi karmesteri tapasztalatokkal. Alighanem ebből fakad, hogy megközelítését más módon próbálta organikussá tenni: a hangszeres, különösen a vonós szólamok élővé, beszédszerűvé tételével. Az egyes hangszercsoportok, sőt hangszerek színe és megszólalásmódja ebben az előadásban volt a legkarakteresebben különböző – amit bizonyos mértékig ellensúlyozott, hogy Keller értelmezése meglepően lineáris volt, az egyes jelenetek, ajtók között itt volt a legkevesebb „döccenő”, tanítani való folyamatossággal áradt a zenei folyamat. Keller értelmezése, meglehet, nem volt színpadszerű, de mégis minden pillanatban közölt valamit – mondhatni ez volt a szellemileg legtartalmasabb zenekari produkció, melynek technikai kivitelezése is igen magas színvonalúnak bizonyult. - kritika a Jelen-kor oldalán 2025. szeptember 27-i koncertünkről Bóka Gábor tollából.
fotó: Felvégi Andrea
Horti Lilla Juditként meglepő választás: a világos színű szoprán hang, melyet eddig inkább lírai szerepekben hallottam, előzetesen nem keltette azt a benyomást, hogy akár a szólam fizikai terhét, akár összetettségét a maga teljességében tudja majd közvetíteni. Szerencsére tévedtem: a voce úgy hatolt át a nagyobb zenekari tuttikon is, mint kés a vajon (ebben a Zeneakadémia énekhangokkal szemben barátságosabb akusztikája is segítette) – de még így is érezhető volt, hogy egyelőre a negyedik ajtó lírája vagy az ötödik ajtó megsemmisülésig fokozódó csodálata az ő igazi világa, a drámai kitöréseket egyelőre csinálnia kell. Sebestyén Miklós Kékszakállúja középutas megoldásnak bizonyult az érzelemkifejezési skála két végpontja között: mondhatni takarékosan átélt alakítást hallottunk tőle, ez esetben azonban a takarékosság sosem keltett hiányérzetet – mindvégig úgy éreztük, épp annyit ad, amennyi e rejtélyes figura megértéséhez elég lehet. A sötét basszushang pedig a legszebb Kékszakállú-hagyományokat idézte fel – Székely Mihály vagy Polgár László alakításának nemességét és tömörségét, a szoborszerű megformálást illetően inkább ez utóbbihoz állva közel.
Három előadás, három eltérő megközelítés, három stíluseszmény, a kiérleltség eltérő fokán. Mindhárom érvényes, önmagában helytálló produkció. A budapesti közönség ezúttal szerencsésnek bizonyult, hogy ilyen alternatívák közül választhatott – vagy épp mindegyikből részesülhetett.
A Jelen-kor oldalán megjelent teljes kritikát IDE kattintva olvashatják.
