– Mit tart a Concerto élén eltöltött évek legnagyobb eredményének? És mi az, amivel még elégedetlen?

– Amikor elkezdtem 11 éve a Concerto Budapesttel együtt dolgozni, az egyik fő célom az volt, hogy eltüntessem a zenekar működésének iparszerű jellegét. A zene nem munka, hanem hivatás. Számomra a munka otthon van, ahol azért dolgozom, hogy mikor találkozom a zenésztársaimmal, alkotókész tudjak velük lenni. Az együttjáték viszont már szükségszerűképpen egy teremtő cselekedet, nem is vagyok képes ezt másképp látni. Egy zenekar működéséhez ugyanakkor szükség van bizonyos szabályokra is. A próba egy vérverejtékes folyamat, amely során azonban az apró részletek megvilágításával épülhet fel hiteles előadás. Létrejött egy jelentős művészegyéniségekből álló zenei közösség ez alatt az évtized alatt.

A Concertónál évek óta a legnagyobb külföldi szólista sztárok adják egymásnak a kilincset, ami úgy gondolom, nem így lenne, ha nem játszanánk hozzájuk méltóan. Rendkívül markáns profilok rajzolódnak ki: 2017-ben, hogy némileg konkrétabb legyek, a zenekar több mint 80 – ebből 32 magyar – szerző műveit játszotta, 64 kortárs művet tanultunk be és adtunk elő, melynek fele magyar szerzőket takar, hét jelentős külföldi fellépésünk volt, és belekezdtünk egy német lemezcég együttműködésével egy nagy ívű lemezfelvételi sorozatba. Minden külön támogatás nélkül folytattunk és építettünk tovább olyan missziókat, mint az Európában egyedülálló Hallgatás Napja kortárszenei fesztivál a BMC-ben, vagy kevéssé ismert magyar műveket a nemzetközi vérkeringésbe juttató Magyar Kincsek sorozat. A Concerto Budapest elsődleges feladata, hogy a magyar zenét a nemzetközi zenei élet élvonalában képviselhesse a jövőben.

– Zenekart igazgat, vezényel, tanít – most már külföldön is -, ráadásul nemrég újra kvartettet is alapított, bizottsági tag lett: hogyan fér bele mindez az életébe? Soha nincs belső konfliktus a hangszeres művész és a zeneigazgató között?

– A lényeg, hogy minden a kérdésben felsorolt feladat ugyanannak a dolognak különböző vetülete, az összes energiámat erre igyekszem fordítani. Egyre jobban érzem annak a súlyát, hogy továbbadjam azokat a zenei tradíciókat, amelyeket én kaptam, hiszen egy olyan zenei hagyatéknak vagyok az örököse, amit ha akarnék sem tudnék kikerülni. Mestereim, Kurtág, Rados, Kovács Dénes, Mihály András, Végh Sándor a Hubay-, Zathurecky- illetve a Weiner-iskola örökségét adták át nekem. Amit ezek a zeneóriások rám hagytak, tovább kell adnom a világnak.

A bizottsági tagságot azért vállaltam, mert eltökélten szeretnék segíteni a magyar zene ügyének. Én ott nem a Concerto Budapest lobbistájaként üldögélek: a magyar komolyzene egészének boldogulását akarom elősegíteni. Az a mérhetetlen mennyiségű tehetség, ami ebben az országban összpontosul, még mindig nem nyerhette el azt a társadalmi megbecsülést, amit a komolyzene megérdemelne, mint kultúraépítő és társadalomformáló erő. A zene az egyetlen olyan nyelv a világban, amit mindenki mindenütt meg tud érteni. Ebből következik, hogy ha a saját zenei nyelvünkön tudjuk kifejezni a magyar zenei géniuszt, azzal Magyarország megjelenése és hatása sokkal erősebb lehet az ország fizikai adottságainál.

– Mit tart a legnagyobb karmesteri sikerének, eredményének?

– Úgy gondolom, hogy az elmúlt tíz évben egy óriási repertoárt játszó, kimagasló zenekart építettem Magyarországnak, miközben megőriztem a pusztulástól egy százéves zenei kincset.

– Az EMMI zeneművészeti bizottsága két haláleset miatt az elmúlt években háromfősre fogyatkozott: az új bizottságba a miniszter ön mellett az NFZ-t vezető Herboly Domonkost, valamint az ön régi barátját, kollégáját, Rácz Zoltánt hívta meg. A hírek szerint újra ötfősre bővül a bizottság: van olyan, a szívének kedves kérdés, amelyre ebben bizottságban megoldást szeretne találni?

– Feltételezem, hogy a miniszter úr azért választott engem, mert elég széles spektrumban van rálátásom mind a hazai, mind a nemzetközi zenei életre annál is inkább, mert évtizedekig kívülről figyeltem a hazai történéseket. Fiatal korom óta a zenekari életet a zenekari zenészek oldaláról is jól ismerem, hiszen a legjobb hazai zenekarok koncertmestere és szólistája voltam. Rácz Zoltán több mint harminc éve egy világhírű együttes vezetője. Az általam a jövő kulcsának tekintett kortárs zenében ő egy olyan megkerülhetetlen művész, hogy a személyes jó viszonyunkon messze túl is úgy érzem, közösen nagyon sokat tehetünk a magyar zene jövőjéért. De a lényeg, Rácz Zoltán szuverén egyéniség, amikor ezen a poszton mérlegel és dönt; teljesen irreleváns a köztünk fennálló zenei barátság.

A rendszerváltást követően létrejött előadó-művészeti törvény az akkori más, sürgető feladatok miatt rengeteg fontos dologra nem tért ki, amelyek azóta is megoldatlanok maradtak. A kortárszene és a kamarazene területén különösen hiányzik a támogatási rendszer, a zenei életbe való beágyazottság. Azt gondolom, hogy zenei energiánk egy jelentős százaléka nincs megfelelő mértékben aktiválva. Mindenképpen szükséges lenne a közös gondolkodás arról, hogyan lehetne ezt a felbecsülhetetlen szellemi értéket közkinccsé tenni. Egyik nagy vágyam, hogy külön zenei törvény szülessen.

– Ez a bizottság tesz javaslatot a zenekarok állami támogatásának elosztására is, ahol az egyik visszatérő téma a zenekarok foglalkoztatási struktúrája: vannak együttesek, ahol fel sem merül, hogy ne alkalmazottként játsszon mindenki, máshol vállalkozóként szerződtetik a zenészeket. Hogyan lehet a zenekarok finanszírozását egységesen kezelni, ha a játékszabályok sem egységesek? 

– Nagyon örülök a kérdésnek, hiszen hat éve, mióta a Concerto állami fenntartású zenekar lett, próbálom elérni, hogy a zenekar biztonságos munkahelyet kínálhasson a művészeinek. Úgy gondolom, hogy az állami fenntartású zenekarok esetében célszerű, ha ezek az együttesek biztonságos munkahelyet és versenyképes fizetéseket tudnak nyújtani a művészeiknek azonos feltételek mellett. A zenekarokat illető állami támogatás elosztásának szempontrendszere az én megítélésem szerint újragondolásra szorul. Azt gondolom, hogy a régi rendszer fenntartása nem a jövőt szolgálja. Miért ne lehetne a rendszerváltás előtt hozott régi törvényeket újratárgyalni?

Nem megkerülhető az a tény, hogy bár a zeneművészet nagyon szubjektív, mégis minőség és nem mennyiség alapján kellene a támogatását szabályozni. Az elmúlt évtizedekben elsősorban mennyiségi alapokon hoztak döntéseket, mert nem mertek szembesülni a minőségi kérdések olykori könyörtelenségével. Valóban nehéz megmérni egy művészetben, hogy mi mennyire jó, de nem lehetetlen. Fontos jelzés, hogy egy zenekar mennyire produktív, zenei programjában mennyi új darab, vagy innovatív elem jelenik meg. Meg tudjuk nézni, ki mögött milyen életpálya, életmű áll. Abban biztos vagyok, hogy nem a legnagyobb létszámmal és koncertszámmal rendelkező zenekaroknak kell feltétlenül a legtöbb pénzt kapnia, hanem a legnagyobb kulturális értéket teremtőknek. És itt a sor hosszú, mert számomra a szimfonikus zenekarok teljesítménye a saját specifikus profiljukon belül értékelendő.

A sokszínűség fontos az összképen belül, ha egy zenekar például kiváltképp az ifjúságnevelésben erős, vagy egy másik, beágyazott hagyománya alapján a romantikus zeneművek érett tolmácsolásával a legsikeresebben jut el a magyar közönség rétegeihez, azt gondolom, ezen a kirajzolódott profilon belül kell mérni a minőségét. Nem egy Prokrusztész ágy-szerű  minőségmérésre gondolok tehát. A Concerto Budapest például abban különbözik a legtöbb zenekartól, hogy nagyon sok különböző produkciót hozunk létre, ami rengeteg próbával jár, és nyilvánvalóan erősen kirajzolódik a XX. századi magyar zene és kortárs zenei profil a klasszikus repertoáron belül.

A kérdés második felére visszatérve: régóta meggyőződésem, hogy a zenészeknek saját akaratukból kell egymással játszaniuk, hiszen én is azzal játszom szívesen, akivel megtalalájuk a közös hangot. A Concertóban minden szólamvezető maga döntheti el, melyik feladatban kivel szeretne együtt játszani, milyen összeállításban szól legjobban a szólamuk, miután övék a felelősség. A zenészek között a verseny nagyon fontos. Nem jó tehát pusztán a munkajog köré szervezni a zenét, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a zenészeknek biztonságos munkahelyük legyen, hiszen a közért dolgoznak. Az alkalmazás egyúttal stabilitást, kiszámíthatóságot jelent egy zenekarnak. A Concerto esetében ennek megfelelő rendezése forrásbevonást igényel.

– Hetek óta arról beszél mindenki, hogy a Concerto Budapest a közeljövőben kiemelt, milliárdos nagyságrendű állami támogatásban részesül – igaz ez, van ennek esélye?   

– A Concerto Budapest a világ számos pontján meggyőzte a szakmát, a közönséget és a világ vezető zenészeit a tehetségéről, beszédes és éneklő játékáról, egyéni hangjáról. Reméljük, a hazai döntéshozók is mérlegelik majd ezt. A teljesítmény mindenki előtt látható, hallható és a koncertjeinken megvalósul és megtapasztalható. Talán abban már egyet kéne értenünk, hogy ez a rossz előadó-művészeti törvény táptalaján kinövő körkörös irigykedés, utálkozás hagyománya összérdekeinket tekintve nem vezet sehova. Én az egész komolyzenei terület össztámogatásának emelését tartom fontosnak, és ezért török lándzsát. Úgy érzem, a kormány érti és érzi a magyar komolyzene erejét és nemzetközi potenciálját, tehát van esély. Ha egymást nyomjuk a víz alá, akkor ez az esély elszáll. A Concerto továbblépését sem a többi zenekar rovására képzelem el. Arról van szó, hogy szeretnénk a teljesítményünkhöz méltó támogatást kapni: a Concerto ma az egyik olyan magyar zenekar, amely zenei profilja, hangzása és nemzetközi kapcsolatrendszere alapján Magyarország egyik zenei követe lehet a világban. Csak megismételni tudom, hogy több mint hat éve várok arra, hogy a Concerto Budapest végre megkapja ugyanazokat a munkajogi körülményeket, amelyeket a többi állami együttes élvezhet. Ehhez természetesen megfelelő erőforrások szükségesek, de úgy gondolom, jogunk van megkapni ugyanazt a biztonságot. Miért ne lehetne egy olyan egészséges verseny a vezető magyar zenekarok között, amelyben nem egy-két kör hátránnyal indulnak egyes együttesek?

– Ha megvalósul a támogatás, azt elsősorban mire tervezik fordítani? Mit gondol azokról az aggodalmakról, amelyeket a hazai zenekarok fogalmaztak meg? Meg tudja cáfolni, hogy próbajáték nélkül máris megkerestek művészeket más zenekarokból?

– Ugyanarra mint eddig, kizárólag zenére! A Concertónál kialakult egy olyan erős gárda, ahova nagyon nehéz bárkinek is bejutnia. Miután kiemelkedő számú produkciót hozunk létre, melyekben úgy, mint a legtöbb zenekarban, időnként vendégmuzsikusok is fellépnek, közülük a közös munka után többen jelezték, hogy boldogan csatlakoznának hozzánk, ha biztonságot tudnánk számukra nyújtani. Egyébként az elmúlt tíz évben keserű volt megélnem azt, hogy olyan zenészeimet, akikkel főiskolás koruk óta intenzíven foglalkoztam, egy telefonhívással vitték el tőlünk más, stabilabb anyagi háttérrel működő zenekarok. Ezt a keserűség mellett ugyanakkor sikerként is meg tudtam élni, mert a minőség, szakértelem visszaigazolását is jelentette. Egy biztos: mi semmilyen módon nem szeretnék egy erősebb pozícióval a többi zenekar kárára cselekedni. Csak olyan zenészek jelentkeznek a Concertóba, akik olyan szakmai munkára vágynak, ami nálunk folyik, és ehhez a szellemi közösséghez szeretnének tartozni. Próbajáték nélkül azonban – legyen az meghívásos vagy nyílt – nem lehet bekerülni a zenekarba.

– Néha előkerül az az érv, hogy túl sok a zenekar Budapesten – mit gondol erről? Hogyan lehet mérni egy zenekar sikerességét, eredményességét?

– A zenekari zenélés műfajában erősek a magyarok, így ebből nem érdemes alább adni. Ha rossz zenekarokról lenne szó, más lenne a helyzet, de jelenleg nincsenek ilyenek. Pontosan attól fantasztikus a budapesti koncertélet, hogy rengeteg különböző profilú zenekar van. Én, mint bizottsági tag, ellenezném a zenekarok számának csökkentését. Más igényeket elégít ki minden zenekar, nem egymással szemben, hanem egymás mellett kell létezniük, így nem azonos, hanem a saját mércéjüknek kell megfelelniük. Nem állhat mindenki az első helyen, de a művészet nem is erről szól. A mennyiséggel szemben inkább a sokszínűség tud egy reális képet adni, így a kilenc budapesti zenekar együttesen jelentős kulturális értékeket tud teremteni.

Forrás: Papageno.hu