A Mozart Planet blogon ezen a héten Kovács János osztja meg velünk személyes élményeit a Concerto Budapest április 20-i koncertje kapcsán. A Magyar Kincsek sorozat negyedik koncertjén a Pesti Vigadóban Liszt Dante-szimfóniája mellett elhangzik még a szerző Malédiction című vonósokra és zongorára komponált versenyműve és a 2. (A-dúr) zongoraverseny, Ránki Fülöp közreműködésével. A karmesterrel Bojta Zsuzsanna beszélgetett.
Fotó: Hrotkó Bálint
– Milyen a kapcsolata Liszt zenéjével?
– A lehető legjobb. Sokszor elmeséltem már, hogy édesapám borzasztóan utálta Lisztet, ugyanolyan okokból, mint Csajkovszkijt: dagályosnak, puffogónak, túlságosan pátoszosnak tartotta. Édesapám irodalomtanár volt, zeneileg mondhatom, hogy egy humán beállítottságú „sznob” – ezzel nem akarom az emlékét megsérteni persze –, aki abból indult ki, amit hallott. Az előadások zöme valószínűleg tényleg olyan volt, amilyennek ő leírta. Az ellenszenve oly mértékű volt, hogy annak idején – bár ő vitt engem először Richter-koncertre – egyszer ezt mondta az egyik koncertet követően: „Látod kisfiam, Richter a világ egyik legnagyobb zongoraművésze, de ő is eltévelyedett, mert eljátszotta a h-moll szonátát.” Ehhez képest, amikor később Liszt műveit tanultam, szó szerint beleszerettem. Olyannyira, hogy jelenleg Bartók és Liszt a két kedvenc zeneszerzőm, ha ki lehet ilyesmit jelenteni.
– Liszt műveivel zongoristaként vagy karmesterként foglalkozott inkább?
– Az én zongoristaságom megmaradt a karmesteri keretek között. Nem jutottam soha olyan szintre, hogy képes legyek Lisztet zongorázni. Arra születni kell. Nagyon jó ujjak szükségeltetnek és teljesen kiegyenlített technika. Viszont 2016-ban, nem sokkal azután, hogy tanulmányoztam Liszt szimfonikus költeményeit és a Faust-szimfóniát, Kocsis Zoli megkért, hogy az akkori Liszt-zongoraversenyen vegyek részt a zsűri munkájában, amit rá való tekintettel el is vállaltam.
– Hogy érti azt, hogy „rá való tekintettel”?
– Ezen az egy alkalmon kívül soha nem vállaltam, és nem is fogok zsűrizést vállalni. Akkor viszont nagyon megtisztelő volt, hogy Kocsis felkért, a hátsó szándék valószínűleg az volt, hogy ne csak zongoristák legyenek a zsűriben. Mindenesetre nekiláttam pötyörészni a darabokat, és ami régebbi előítélet maradt bennem Liszt átiratait illetően, lett légyen az akár Schubert-dal, akár opera, akár parafrázis, mind teljesen megszűnt, mert ezekből is csak az derült ki számomra, mekkora zseni is volt ő valójában. Egyszerűen nem alkotott rosszat. Az, hogy valakinek az ízlése szerint való-e az ő munkássága, azt eldöntheti maga, de vitathatatlanul nagy mester volt. Mostanában megnéztem a YouTube-on egy Kocsis Zolival készült rövid riportot, ahol Mácsai János Lisztről kérdezte, és Kocsis már akkor is hangot adott annak, hogy még mindig nagyon gyerekcipőben jár a zenei közvélemény Lisztet illetően. Ez azóta sem változott.
– Mi ennek az oka?
– Egyértelműen az előadók. A zongoristák kilencven százaléka elképesztően tud zongorázni, mégsem jutnak túl a virtuozitáson a Liszt-művek előadásában. Vagy ha túl is jutnak, akkor is zenén kívüli extravagáns megoldásokat választanak, amivel nem a művet szolgálják. Nekem Richter az előadóművészi etalon, meghallgattam vele többször is a h-moll szonátát, nem YouTube-on, hanem még CD-n, és egyszerűen elmondhatatlan, amit ő produkál. Példátlan. Amikor a YouTube-őrület megkezdődött, egyszer beleestem abba a csapdába, hogy elkezdtem nézegetni, ki játssza még ezt a művet. Sorban hallgattam az előadókat, de senkinél nem jutottam túl az első nyolc taktuson. A legtöbb előadásmód komolytalan volt.
– Mi a véleménye Liszt zenekari műveiről?
– Nagyon kevés karmester veszi a fáradtságot, hogy tényleg elmélyüljön Liszt műveiben, és megpróbálja a zenekarral megvalósítani azt, amit Richter a zongorán.
Nyilvánvaló, hogy bár Liszt teljesen tárgyszerűen hangszerelt, mégsem írt úgy zenekarra, ahogy zongorára. A weimari udvarban kivételezett helyzetben volt, de az ottani szimfonikus zenekar prím szólama így is csupán hat első hegedűvel rendelkezett. És noha világnagyságok voltak közöttük, mégis a mai füllel hallgatva, vagy például Berlioz szemszögéből, ez inkább kamarazenekarnak mondható. Liszt nem volt egy tökéletesen kiforrott karmester, a szó mai „pálcavirtuóz” értelmében, csak borzasztóan értette a zenét, azonban nem volt alkalma mindent kikísérletezni. Mindazonáltal jelentős utánajárással pontosan kiolvasható a kottájából, hogy mik voltak azok az elképesztően magasrendű dolgok, amiket ő ki akart fejezni. Visszatérve édesapámhoz, csak azt tudom neki innen üzenni, hogy várja meg, amíg kialakul egy olyan időszak, amikor Lisztet úgy játsszák majd az előadók, ahogy kell.
– Mit hallhatunk a csütörtöki koncerten?
– A koncert második felében a Dante-szimfóniát játsszuk, amit két vagy három évvel ezelőtt dirigáltam először. Bár nem debütálás lesz a mostani, mégis nagyon izgalmas a számomra, hogy meg tudjuk-e ezt az elképesztően nagy formátumot ragadni. A zenekar adott: a Concerto Budapest valószínűleg a lehető legjobb megoldás ennek a műnek az előadására.
– Gyakran játszik velük?
– András általában évente hív, tavaly is volt egy nagyon jó emlékezetű koncertem. Bartók Négy zenekari darab című művét játszottuk, amit igazán jólesett velük csinálni, mert rendkívül fogékonyak.
– Mit érez rajtuk amikor velük dolgozik?
– Azt, hogy nem kell udvarolnom azért, hogy érdekelje őket a darab, maguktól is mindent megtesznek. Megmaradt bennük a zene iránti érdeklődés. A legtöbb nagyzenekarunk noha szintén kiváló és jó velük dolgozni, mégis ilyen vagy olyan módon érezni, hogy átmentek valamiféle hányattatáson, ami nem tartozik hozzá a muzsikáláshoz.
– A Magyar Kincsek koncert első felében mi hozta a műsorváltozást?
– Sajnos idén túlvállaltam magam. Bartók Béla Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című művének zenekari változatát játszottuk volna Berecz Misivel, Ránki Fülöppel, Rácz Zoltánnal és Fábry Bogival. A kétzongorás Szonátát ugyan hallottam már, de nem volt vele múltam. Amikor Berecz Misivel előadtuk Bartók második zongoraversenyét, mondtam neki, hogy ha összejönnek Fülöppel a koncert előtt megnézni ezt a darabot, hívjanak meg engem is, mert még nem vezényeltem a művet, és szeretném hallgatni. Ez meg is történt három héttel ezelőtt, és rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel. Hazamentem, elkezdtem kijelölni magamnak a partitúrát, és egy óra alatt négy oldalt haladtam vele. Akkor már tudtam, hogy nem lesz időm olyan minőségben felkészülni, ahogyan én azt magamtól elvárom. Felhívtam Andrást, és elmondtam neki őszintén, hogy nem mértem föl, milyen nehézségű a mű. Itt szeretném megköszönni Keller András segítségét, aki végül úgy döntött, hogy műsort változtatunk, és ezt a művet egy év múlva adjuk elő.
– Mit hallhatunk a koncert első felében?
– András végül egy teljes Liszt-program mellett döntött: Liszt egy korai műve a Malédiction hangzik majd el, melyet az A-dúr zongoraverseny követ. A Bartók kétzongorás Szonáta partitúrája azért persze elöl maradt, és nyáron nagyon komolyan dolgozom vele, hogy betarthassam az ígéretemet.
Mindenki másképp dolgozik. Van, aki nagyon könnyen tanul; én nem vagyok ilyen.
– Én ezt inkább alaposságnak nevezném, hiszen ön épp erről híres. Zenei berkekben mindenki tudja, hogy hazaviszi a szólamkottákat, és beleír dolgokat. Elárulná nekünk, miket ír a kottákba?
– Szerzője válogatja, de ha hiányzik valami egy mű megszólalásához, nevezetesen például, ha el van dugva egy szólam, amit fontosnak ítélek, azt megerősítem – bár ezzel sok helyen megütközést váltok ki.
– Hogyan erősíti meg?
– Például, ha csak csellóra van írva valami és elbújik, akkor megerősítem brácsával. Liszt Prométheus című szimfonikus költeményében például, ami egy egészen fantasztikus darab, néhány helyen elbújik egy-egy dallam. Ilyenkor azokat megtámasztom. Senki nem veszi aztán észre.
– Kézzel beírja a kottába?
– Most már haladok a korral, ugyanis Spengler Józsi barátom, az Operaház nyugdíjazott brácsaművésze, beírja nekem digitálisan. A Parsifalt néhány éve pont így játszottuk, mivel nagyon kevés vonós fér be az árokba. Egyfolytában megerősítettem egyik vonós szólamot a másikkal. Aztán amikor itt volt nálunk vendégségben Christian Badea, aki egy nemzetközileg is jegyzett karmester, és az egyik kollégám odavitte hozzá az általam kiegészített kottát, hogy: „Maestro, ezzel most mi legyen?” Badea megnézte, és csak ennyit kérdezett: „A többiek miért nem így játsszák?”
Nem megszentségtelenítek nagy mestereket, hanem adott helyzetben az adott akusztikai körülmények között hallhatóvá teszem a szándékukat.
Régebben egyedül az váltotta ki a kollégaim ellenkezését, hogy bár a legszebb írásommal csináltam a pótlásukat, némi kívánnivalót mégiscsak hagyott maga után a külalak. Kellett bogarászni… Ez ma már nincs így.
– Erről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy ön rendkívül alapos.
– Én nem akarok alapos lenni, csak addig küzdök a zenei anyaggal, amíg megadja magát. Az, hogy a karmester a zenekar előtt ismerkedik a darabbal, egyedül Richard Straussnak bocsátható meg.
– Strauss ezt csinálta?
– Állítólag az új művek partitúráját a zenekar előtt vágta föl papírvágó késsel. Az ő kivételes adottságaival persze ezt megtehette. A mai világban Eötvös Péteren kívül nem tudom, kinek van ehhez füle. Az előadók kilencvennyolc százalékának tűvé kell tennie a kottát, amíg egészen közel nem kerül a darabhoz. Én ezt nem tartom se lelkiismeretességnek, se alaposságnak, hanem inkább a helyzet felismerésének, amihez minden körülmények között tartom is magam.
