Komlósi Ildikó, Fekete Attila és a Concerto Budapest

Mahler-Schubert III.

Schubert - Mahler: Halál és a lányka (vonószenekari átirat)
Mahler: Dal a Földről

Közreműködik: Komlósi Ildikó, Fekete Attila
Vezényel: Keller András

Gustav Mahlernek érdekes elképzelései voltak a múlt zenéjének helyes előadásáról. Úgy gondolta, akkor hűséges a régi szerzők szándékához, ha a műveket „korszerűsíti”, azaz áthangszereli. Mozarték nem ismerhettek számos hangszerfélét, amely azóta polgárjogot nyert a nagyzenekarban, nosza, bele lehet őket is venni műveik megszólaltatásába, a nagyobb hatás kedvéért.  Egy vonósnégyesnél pedig alkalmasint hatásosabb lehet a vonószenekar.  Schubert nyilván elégedetten hallgatja odafent az égben d-moll kvartettje vonóskari változatát, s jóváhagyóan bólint, tulajdonképp erre gondoltam volna, csak nem mertem ennyi hangszert használni, mert akkor még ritkábban hangzanak el darabjaim. Sajnos mindezidáig nem érkezett hír a túlvilágról, amely egyértelműen megerősítené az iménti feltételezést.  Arról pedig megoszlanak a vélemények, a d-moll mű négy tétele valóban hatásosabb-e Mahler változatában, mint az eredeti kvartett-verzió.  A hangokon magukon Mahler nem változtatott, csak megvastagította a vonalakat. Maga a kvartett a „Halál és a lányka” címet viseli, mert Schubert a második – variációs – tétel témájaként saját korábbi, Mathias Claudius versére írt és hamar ismertté vált dalának részletét (nem teljes egészét), a komor, ünnepélyes és ily módon félelmetes, konokul daktilikus ritmusú akkordsort használta fel. Egyes elemzők a dal bizonyos motívumainak nyomát a további tételekben is kimutathatónak vélik, ami talán túlzás. De az tény, hogy a teljes mű alapvetően komor karakterű, szenvedélyes, küzdelmes vagy szomorú --  mégha akadnak is apró szigetei a megnyugvásnak, vígasznak, mint pl. a szontaszerkezetű nyitótétel melléktémájánál, vagy a harmadik (Scherzo) tétel D-dúr középrészénél.  A dal 1817-ben készült, a vonósnégyes utolsó simításait 1826-ban végezte Schubert. Az ő életében a darab csak egy házibemutatóig jutott és kiadatlanul maradt. Mahler már a huszadik század elején készítette átiratát.

A Dal a Földről ciklus a hatalamas apparátust foglalkoztató VIII. szimfónia komponálása után (de még bemutatója előtt), 1908-ban készült. Úgy tudni, eredetileg IX. szimfóniának szánta szerzője, de aztán megrettent attól, hogy hány komponista végezte be pályafutását kilencedikje alkotása után, és inkább a ma ismert címet választotta (aztán kissé elbízta magát, írt egy D-dúr kilencedik szimfóniát és a tizediket már nem tudta befejezni).  A hat zenekari dal kínai költők versei nyomán készült.  A huszadik század elején divatba jött a távolkeleti költészet – Karinthy remek paródiákat is írt róla.  Német nyelvterületen nagy népszerűségre tett szert Hans Bethge „Die chinesische Flöte” (Kínai fuvola) c. gyűjteménye. Bethge egy szót sem tudott kínaiul, a régi költők szövegeinek angol, francia, német nyersfordításai alapján dolgozott. Mahlert azonban ez esetben sem érdekelte a „hiteles”, precíz, tudományos igazság. Megihlette fantáziáját Li Taj Po, Csang Csi, Meng Hao-zsan és Vang-vej Bethge által alaposan átköltött költészete, és nem restellte azt sem, hogy tovább változtat a talált nyersenyagon: átír, összevon, más címeket ad.  A hat dal végül a következő címeket kapta: 1. Bordal a Föld nyomorúságáról, 2. Őszi magány, 3. Dal az ifjúságról, 4. A szépségről, 5. Tavaszi részegség, 6. A búcsú.   A zenében is megjelennek kínaiasnak szánt, pentaton motívumok – a legfeltűnöbb e tekintetben talán a gyorsabb tempójú, csengő-bongó harmadik dal.  A ciklus tételeit váltakozva férfi és női szólista énekli. A harmadik-negyedik-ötödik tétel aránylag rövid, mintha együttesen alkotnának egy három részből álló scherzót.  A hatodik dal nagyjából olyan hosszú, mint az összes előző együttvéve. Itt Mahler két verset vett alapul – igaz, Meng Hao-zsan és Vang-vej sorait (Bethgenél olvasható címük szerint: Barátomra várva, ill. Búcsú barátomtól) terjedelmesebb zenekari közjáték választja el egymástól.  Hátborzongatóan különleges színekkel indul a tétel és végtelenül finom tovatűnéssel zár: mintha a költemények hőse a nirvánába lényegülne át. Az utolsó harmónia egy C-dúr hármashangzat, amelyhez azonban csatlakozik a dallam „a”-hangja. A legvégső zárlat egy tiszta C-dúr volna, de ezt már csak elképzelnünk szabad.  Hogy maga Mahler mennyire hitt nirvánában, átlényegülésben, buddhizmusban – megválaszolhatatlan kérdés. A Teremtőben, Túlvilágban, s abban, hogy a művésznek küldetése van, bizonyosan hitt. 

attached files

Mahler: Dal a Földről