Mozart, Mendelssohn és Mahler – három különböző világot rejtő zeneszerzőt fűzött egybe a Concerto Budapest december 16-i koncertje, amelyen a dél-koreai származású, német születésű hegedűművésznő, Clara-Jumi Kang (*1987) lépett fel.

A kicsi felől közelítünk tehát a nagyhoz, az út hatalmas: Mendelssohn idejében az európai zenekultúra fénykorát élte, még alig tapasztalt bármit is a spengleri tünetekből. Ettől a ragyogó formavilágú, arányos, esztétikus csillogású versenyműtől kell eljutni a személyes és kollektív halálokat megéneklő, a némaságot is zenévé emelő monumentális IX. szimfóniáig, Mahler utolsó befejezett művéig.

Persze Mozart Három német tánca (K605) sem jelentéktelen „aprófa” a zenetörténet erdejében. Érdekes megcsodálni az első tánc finom fanfárját, a hangszerelésbeli gazdagságot, és azt a nem hivalkodó módot, ahogy a Concerto Budapest a kottát életre kelti. A harmadik táncban csengőkkel lépnek színpadra a zenészek – kedves gesztus a zenekar részéről, hogy hagy időt a koncertre hangolódni.

Clara-Jumi Kang a Concerto Budapest december 16-i koncertjén a Müpában (Fotó/Forrás: Posztós János / Concerto Budapest)

Clara-Jumi Kang hegedűművésznőt csodagyerekként ismerte meg a nagyvilág, kilencévesen már lemezt készített és rangos versenyeket nyer, és feltétezhetjük róla, hogy minden idők talán legnépszerűbb hegedűversenyével, Mendelssohn e-moll hegedűversenyével sem tegnap találkozott. Épp ezért voltam rá kíváncsi, hogy hogyan interpretálja ezt a favorit opuszt, amelyet én Joshua Belltől hallottam utoljára. Máshogy játssza, mint amiket eddig hallottam: az első tétel szinte zaklatottan, szinte agitato kezdődik, és finoman fokozódik egészen a második témáig. A molto appassionato egészen újszerű, radikális definíciója ez a Mendelssohn-concerto esetében, igaz, a teltebb, kielégítőbb hegedűtónus áldozatul esik neki, de én nem bánom. Főleg, hogy innen hallgatva a második, Andante tétel is hatásosabb, nyugtatóbb. Clara-Jumi Kang dallamvezetése vágyat kelt, lélegzik, de helyenként a pontosabban megfogott vibratót hiányoltam. A harmadik tételben jól hallható volt, ahogy a szólista és a zenekar figyel egymásra, az előbbinek nem okoztak gondok a virtuóz futamok sem.

A Concerto Budapest december 16-án a Müpában. (Fotó/Forrás: Posztós János / Concerto Budapest)

Mondhatjuk akár, hogy a vállalkozásban már feltételezhetjük a kiválóságot. Mahler Kilencedikje a szerző életművének különös darabja: trip a kozmoszba, a végtelenbe, a személytelenbe. Schönberg írta a műről, hogy mintha Mahlert csak szócsőként használta volna egy rejtelmes kilétű szerző. Szokás ezt az alkotást a halál tragikuma felől értelmezni, s legalább olyan érvénye van a halandóság himnuszát hallani a szimfóniában. A lemezgyűjtők számára igazi kincsek különböző interpretációk: mindenképpen érdemes meghallgatni, hogy Claudio Abbado élő felvételén több percnyi csend követi az utolsó pianissimo hangokat. Bernstein fél óra alatt játssza az utolsó tételt, Bruno Walter referenciapontként emlegetett 1938-as felvételén ez mintegy 18 perc. De nem is eszmei-filozófiai értelmezést kerestem most Keller András és a Concerto Budapest interpretációjában. Mahler Kilencedikje lehet felőlem a tonalitás halála, a lánya halála felett érzett fájdalom, saját halálának vagy a négy évvel később kitörő világháborúnak az előérzete, ahogy sokan gondolni vélik – vagy lehet mindez együttvéve.

A cikk folytatásához kattintson a linkre!