Maszkban verik a kisdobot

A Concerto Budapest ütőseinek online koncertje

Rokonszenves és élménytelinek ígérkező online hangversenyt hirdetett meg április 11-re a Concerto Budapest. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A zenekar hattagú ütős szekciója alakult át ebből az alkalomból ütőegyüttessé, és játszott kifejezetten izgalmas műsort, két átirattól eltekintve kortárs vagy majdnem kortárs magyar és amerikai darabokat; még magyarországi bemutatóra is sor került. Hogy a műsoron nem szerepelt nagylélegzetű kompozíció, sem pedig tízmilliós értékű hangszerkülönlegességeket felvonultató mű (amelynek bemutatására csakis hosszú távon működő, sikeres ütőegyüttesek lehetnek felkészülve), az tökéletesen érthető. Bármilyen kitűnő is a Concerto Budapest ütős szólama, tagjai között a tüneményes Fábry Boglárkával, azért a színvonalas zenekari teljesítmény és a rendkívüli koncentrációt igénylő, sajátos nehézségeket és kihívást jelentő ensemble-játék két különböző világ. A Concerto ütőhangszeres művészeiről mindenesetre bebizonyosodott: magától értetődő biztonsággal mozognak ezen a terepen is.

 

Fábry Boglárka
Fábry Boglárka
A hat közreműködő művész – betűrendben – Csige AttilaDzsanda VitalijÉles Tibor, Fábry Boglárka, Iván Gábor és Janca Dániel volt; érdekes módon azonban a hat mű kínálta 23 „szereplési lehetőséget” (a művek ugyanis kettőtől ötig változó számú előadót igényeltek) igen egyenlőtlenül osztották el egymás közt: voltak, akik csupán egyszer vagy kétszer jutottak szóhoz, s olyanok is, akik az összes vagy egy híján az összes mű eladói között szerepeltek. (Talán ez volt az egyetlen kézzelfogható jele annak, hogy nem állandó, összeforrott együttes koncertjét hallgatjuk.) Mert a teljesítményük: precizitásuk, koncentrációjuk, összehangoltságuk, a zenélés szuggesztív kisugárzása mindvégig magával ragadónak bizonyult.


A program Bánkövi Gyula 1993-as darabjának, a Struggle-nak, egy félórás balettzenének tízperces koncertváltozatával kezdődött. A mű ebben a változatban sem hatott torzónak, sőt éppen világosan formált szerkezetével – szinte a semmiből induló, lassan sűrűsödő, majd eksztatikus tetőpontra jutó zene, amely azután visszafelé is megteszi az egész utat, lecseng, és az epilógusszerű, tragikusan erőtlen, talán a megadást jelképező szakaszt lezáró, zengő harang-akkorddal ér véget.
 

Második számként Holló Aurél Debussy-átiratát hallhattuk, amelyet a Danse (első változatban a kifejezőbb – és meglepőbb – Tarantelle styrienne, vagyis stájer tarantella) címet viselő korai zongoradarabból készített. A vibrafon és a marimba puha hangzása varázslatosan emelte ki a darab hangulatát; a megkapó hangzás az átiratkészítő és az előadók közös teljesítménye volt.

 

Janca Dániel
Janca Dániel
A legnagyobb, ötfős együttest Bob Becker amerikai zeneszerző Mudra című darabja írta elő. Egyszersmind ez merészkedett legmesszebb a kommercialitás irányába is. Földöntúli képzeteket keltő, álló hangzatokkal kezdődött a zene, majd halk kisdob-ritmusokkal folytatódott diszkrét vibrafon-háttérrel, s ahogy a kisdob szólama egyre hangosabbá, a hangzáskép pedig egyre teltebbé vált, úgy lett egyre „amerikaiasabb” a hangulat, amíg a fülsiketítő tetőponton teljesen  új elemként akkordikussá nem vált a zene. Amely később lecsillapodott, s egy – ragyogóan kivitelezett – virtuóz kisdobszólónak is helyt adott. (A szólistát ebben a maszkos világban sajnos nem tudtam minden kétséget kizáróan azonosítani.)

 

Jason Treuting Extremes című darabja (egy nagyszabású sorozat egyik tétele) vizuálisan is erősen különbözött az összes többitől: hol mind a négy előadó vett körbe és szólaltatott meg egy erre a célra kialakítottnak látszó alkalmi hangszert (amennyire megfigyelhettem, ez egy dob – talán üstdob – membránjának közepére helyezett kerek üllő-féléből, továbbá a membrán fölé applikált kisebb csőharangokból állt), hol pedig két játékos ellépett onnan, és két kis metallofonon szólaltatott meg száraz-karcos hangokat. Érdekes volt.

 

Ezt a benyomásom szerint legjobb eredeti mű, Holló Aurél Fast Lane (gyorsító sáv) című darabja követte. A cím a mű megrendelőire és első előadóira, egy kéttagú, fiatal hölgyekből álló amerikai ütőegyüttesre, illetve az ő Easy Rider-hangulatú déli turnéjukra utal, s ezáltal a száguldás élményére, a táj lenyűgöző szépségére és a két játékos egymásra utaltságára. A művet Fábry Boglárka és Janca Dániel adta elő magabiztosan és izgalmasan; nem is tudtam, mire figyeljek elsősorban: a Holló Aurél által bőséggel előírt, szokatlan játéktechnikákra-e, vagy pedig a zene eseménydús és az előadás érdekfeszítő voltára.

 

Hangulatos befejezésként ismét csak Holló-átiratot hallhattunk, ezúttal egy Gershwin-egyveleget, amely eredetileg persze az Amadinda ütőegyüttes számára készült. Szívből remélem, hogy a hat művész közös pályafutása ezzel a koncerttel éppen csak elkezdődött.