Mihail Pletnyov és a Concerto Budapest

Bár Finnország és Oroszország kapcsolata finoman szólva is ritkán volt mentes a konfliktusoktól, a világhírű zongoraművész-karmester, Mihail Pletnyov és a Concerto Budapest hangversenye bebizonyítja, hogy a két nemzet zenéje, kultúrája igenis jól megfér egymás mellett, ráadásul a koncerten elhangzó művek, Sibelius, Rachmaninov és Szkrjabin legtermékenyebb időszakának darabjai épp a századfordulón, a 20. század első évtizedének második felében keletkeztek. 
A svéd anyanyelvű, hosszú életű Jean Sibelius a finnek legnagyobb nemzeti zeneköltője volt, akit már életében hatalmas megbecsültség, sőt kultusz övezett, hazájának kultúrája által ihletett művei a fin de siècle és a 20. század első felének egyik legeredetibb nemzeti zeneszerzőjévé tették őt. A mai koncerten elhangzó művei azonban nem a finn hagyományból merítettek, hiszen 1905-ös kísérőzenéje Maeterlinck drámájához, a Pelléas és Mélisande-hoz készült, ebből született a kilenc tételes szvit, egyik legnépszerűbb koncertdarabja. A Sibelius-életmű leggyakrabban játszott kompozíciója azonban mégsem ez, hanem eggyel későbbi opusa, az 1904-ben írt, egy évvel később revideált concerto, a d-moll hegedűverseny. A szenvedélyes versenyműnek magyar vonatkozása is van, hiszen az átdolgozott változat címzettje az akkor tizenkét éves csodagyerek, Vecsey Ferenc volt. Sibelius Hegedűversenye ma már kötelező repertoárdarab valamennyi hegedűs számára, a szólót ezúttal egy ugyancsak nagyon fiatal muzsikus, a 2005-ben született egyiptomi-magyar Abouzahra Amira játssza, aki szintén tizenkét esztendős volt, amikor 2017-ben megnyerte a Virtuózok tehetségkutatót. A hangverseny második részének szerzői és művei több ponton kapcsolódnak egymáshoz: Szergej Rachmaninov és Alekszandr Szkrjabin osztálytársak voltak, majd egymástól merőben eltérő zenei nyelvet alakítottak ki. Az Arnold Böcklin festménye, jobban mondva annak fekete-fehér reprodukciója által inspirált szimfonikus költemény, A holtak szigete 1908-ban keletkezett. A Dies irae dallamát is feldolgozó kompozíció után egy ugyancsak 1908-ban befejezett mű, a szinesztéta – vagyis a hangokhoz színeket társító – Szkrjabin egyik legjelentősebb alkotása, Az eksztázis költeménye szólal meg, mely a szerző híres misztikus akkordját használja, és amely a komponista szerint a „felszabadult cselekvés öröme”.