Misszionáriusból túravezető

Keller András, a Concerto Budapest és Andrej Korobejnyikov a Müpában

Fittler Katalin - Art7.hu 2019. 04. 08. 

A Keller András vezette Concerto Budapestnek nem kis része van abban, hogy csökkenhet a szakadék a múlt idősíkjai között.

Andrej Korobejnyikov

Megvallom, mindig ellenérzést kelt bennem, ha valamely művész tevékenységét misszióként hirdetik – olyasmit sejtet, hogy az adott időben, az adott helyen „térítenie” kell. Tény, hogy olyan programok esetében szokás ezt hangsúlyozni, amelyre magától nemigen tódul az érdeklődők hatalmas serege, ám legalább olyan fontosnak tartom az előadók alkalmasságát a feladatra, mondhatni, predesztinációját. Hiszen ilyen esetekben az ő nevük jelenti a vonzerőt, őket hallgatni megy a közönség, s jó esetben nekik köszöni a felfedezett értéket, az élményt.

Sokan emlékezhetünk még arra, amikor a Rádiózenekar tűzte műsorra a kortárs szimfonikus zeneirodalom megannyi alkotását (értékesnek minősített, vagy még „minősítés előtt álló” újdonságokat), s közülük sokat hangfelvételen rögzített is. A Lehel György nevével fémjelzett korszakban történt ez.

Időközben sokat változott a világ, elképesztő mértékben megnőtt a hallgatnivalókhoz való hozzáférés lehetősége – csak épp tudni kell(ene), hogy mit is akarnánk megismerni… A „felfedezés” esélyei tehát korántsem növekedtek hasonló mértékben, szükség van értő irányítókra, akik biztos iránytűvel tájékozódnak a 20-21. századi zeneirodalomban is.

Az utóbbi években mind jelentősebb szerepet vállal e területen a Concerto Budapest, mind a magyar, mind a külföldi szerzők műveinek műsorra tűzésével. És lássunk csodát: a zenekar törzsközönsége érdeklődő partnernek bizonyult, abból a logikus meggondolásból kiindulva, hogy ha a művészek veszik a fáradságot új művek megtanulására, akkor az valószínűleg „megéri”… Tehát, nem valamiféle borzongással vállalkoznak a szerző neve és a mű címe alapján számukra mit sem mondó kompozíciók meghallgatására sem, hanem érdeklődéssel, vagy legalábbis előítéletektől mentesen. És a gyarapodó pozitív tapasztalatok birtokában lassanként már-már természetesnek tűnik, hogy a koncertek programján nemcsak polgárjogot nyertek a kortárs művek, hanem partner-kapcsolatba kerültek a történeti muzsikákkal.

A zeneirodalmi kalandozásban jó érzékkel válogatnak a többé és kevésbé ismert szerzők többé és kevésbé ismert darabjaiból, és nem kell attól tartaniuk, hogy a szünet után kevesebben térnek vissza a hangversenyterembe.

Március 27-én kiadós programról gondoskodtak: Zimmermann: Übü király vacsorája, Rachmaninov: Rapszódia egy Paganini-témára, Lutosławski: Variációk egy Paganini-témára, Stravinsky: Tavaszi áldozat. Az érdeklődés ébren tartásához rendszeresen kitűnő szólistákról is gondoskodnak, ezúttal Andrej Korobejnyikov zongorázásával kápráztatták el a hallgatókat.

Mivel a műsorfüzetben pontatlanul tüntették fel a szünet helyét (nyilvánvaló, hogy a Sacre egyedül alkotja a második rész programját), pillanatokig az a téves elképzelés uralkodott el a hallgatóság körében, hogy ráadást hallanak a Rahmaninov-mű után – de a könnyen felismerhető Paganini-dallam megjelenése hamar eloszlatta a félreértést.

Csak gratulálni lehet a merészséghez, hogy Zimmermann művét választották kezdőszámnak – ez afféle „in medias res” gesztus volt, hiszen az ismeretlennek tekinthető (több mint fél évszázados) mű gazdag idézetanyaga arra késztette a zeneirodalomban járatosabbakat, hogy megpróbálják beazonosítani a számukra ismerős fordulatokat. De azok sem maradtak élmény nélkül, akik nem vállalkozhattak ilyesmire, mivel a rendkívül hatásos interpretáció önmagában is lekötötte a figyelmet.

És itt mutatnék rá arra a többletre, amelynek épp a 20-21. századi művek rendszeres műsorra tűzésével került birtokába a zenekar. A klasszikus/történeti zenére szakosodott zenekari játékosok számára szokatlan (nehéz!) feladatokat korántsem akadályként észlelték, hanem magától értődő természetességgel hoztak létre elhihetően adekvát hangzásképet (így korrekt, hiszen aligha rendelkezett hallgató olyan alapos előzetes ismeretekkel, amelyekhez viszonyíthatta volna a hangzást). Bátran tehetünk tehát egyenlőségjelet mű és hangzásképe közé, s ezzel aligha jár rosszul a kompozíció! Abban feltétlenül nagy része van Keller Andrásnak, hogy a mű dinamikai rétegezettsége időről-időre térhatású élményeket keltett – repertoárdarabok esetében sem bevett gyakorlat a dinamikai térkép ilyetén kidolgozottsága.

Korobejnyikov kaliberű szólista az alapfeltétel ahhoz, hogy a következő két rendkívül igényes mű egymás után megszólalhasson – a hallgatóságnak különleges csemegét jelenthetett, hogy egy-egy témáról mi minden juthat szerzőknek eszükbe… Minden elméleti tájékoztatásnál többet ért ez a zenehallgatási csemege.

Az igényes játszanivalón edzett játékosok kétségkívül jobban bírták a második részt, mint a közönség – tompult a figyelem a nézőtéren, de maga az élmény, élőben hallani a Sacre-t, mindenképp eseményszámba ment a Concerto-közönség tagjainak. Mert a műsortervezőknek nem szabad megfeledkezniük arról, hogy a zenekari koncertek (törzs)közönsége együttesek köré szerveződött!

A Keller András vezette Concerto Budapestnek nem kis része van abban, hogy felcsillan a remény: csökkenhet a szakadék a múlt idősíkjai között, s ha domborzatilag változatos terepen is, de kialakulhat valamiféle folytonosság a régmúlttól akár napjaink zenéjéig.

Az eredeti cikkhez kattintson a linkre!

csatolt galériák