Ezt a benyomást keltette a Concerto Budapest francia zenekari estje (odaillő magyar kompozícióval kiegészítve). Berlioz Római karnevál nyitányában a vonós futamok hajlékonysága, forszírozottságtól mentes dinamikus játéka a Budapesti Fesztiválzenekar 35 évvel ezelőtti bemutatkozó koncertjének Glinka-nyitányát idézte – akkor ütőhangszeresként már közreműködött a mostani est karmestere, Rácz Zoltán. A darab lendülete, népünnepély jellege addig a pontig érvényesült zavartalanul, amikor a tutti hangereje, anélkül, hogy féktelenné vált volna, egyszerűen kinőtte a Zeneakadémia Nagytermét, a zenekar ezeken a pontokon is megfelelő kontrollal játszott.

Debussy Három noktürnjében Rácz megmutatta, hogy az impresszionistának mondott zenéből sem hiányozhatnak a kontúrok. Határozott szólamrajzokkal festette meg a három képet – Felhők, Ünnepek, Szirének –, az utolsó tételben a szirénhangokat az Új Liszt Ferenc Kamarakórus női szekciója énekelte. A kar dallamformálása, ritmikai rugalmassága jól illett a zenekarhoz, csupán a puhán szóló hangszereknél szóltak egy hajszállal nyersebben. A hasonló apparátusú Ligeti-műben, a Clocks and Cloudsban fellépő tizenkét női kórustag hibátlanul oldotta meg a feladatát. Ketten a darab közben hangvillával adtak maguknak segítséget, s amíg egy mű ennyire „új” (majdnem 50 éves!), és egyébként is nehéz, addig ez az eljárás csak helyeselhető.

Ravel Bolérójához mintha új hangszerekkel ültek volna le a fúvósok. A darab elején az addigiakhoz képest más – lényegesen puhább, melegebb – hangszínnel lépett be sorban a fuvola, a klarinét, a fagott és így tovább. A friss hangszínek teljes nyugalommal telepedhettek rá a konokságában is rugalmasan pergő kisdob osztinátójára (kisdobos: Dzsanda Vitalij). A témát egymás után intonáló szólóhangszerekre úgy kellett figyelni, mint amikor a gyerek minden felnőtt rokontól örömmel hallgatja meg ugyanazt a mesét (mert sosem teljesen ugyanaz). Mi is az a ritmikus, meglehetősen egyforma mozgás, melyet nem szokás megunni? Igen, arra célzok, hogy az előadás erotikusan indult, de a mű közepénél egy erkölcscsősz már kiterelte volna a kiskorúakat a hangversenyteremből. Rácz keze alatt (egész este nem használt pálcát) az izgalom természetes módon fokozódott, tán két olyan pillanat akadt, amikor úgy lehetett érezni, hogy most crescendót „csinálnak”, egyébként a zene mintegy magától duzzadt egyre intenzívebbé. A zene az előadók mozgásigényét sem hagyta érintetlenül, különösen az első klarinétos, Klenyán Csaba mutatott irányt az összművészet felé varázslatos hangszerjátékával, valamint azzal a zenekari játék közben is előadható tánccal, melyet szabatosan az ülőboleró névvel tudok leírni. Lehet, hogy (önkéntelen?) performansza már bemelegítés volt a koncertet követő éjszakai ősbemutató-hangverseny szólójához (e produkcióról lásd Molnár Szabolcs beszámolóját). Mindenesetre a Bolérocsúcsteljesítménye volt az egyébként is magas színvonalú estnek, a jazz szabad lüktetését idéző előadást a jazzkoncertekről ismerős tombolás fogadta.

Zeneakadémia, május 4.

Az eredeti cikkhez kattintson a linkre!