Valamikor a hetvenes évek közepe táján, amikor rendszeres hangversenylátogatóvá váltam, gyakran lehettem tanúja annak, azok mellett, akik idejében jegyhez jutottak, sokan szeretnének még valamilyen módon bejutni a Zeneakadémia nagytermébe, ha egy-egy külföldi világhírű művész játszott ott. Többször próbáltam magam is győzködni az ajtók nem túl szigorú őreit, engedjenek be, azután ha sikerült, a fal mellett állva, lépcsőn ülve sokadmagammal részese lennem a csodának.  Nem volt sok esély, nem lehetett tudni, mikor jön, jön-e még hozzánk egyáltalán a rádióból, lemezekről ismert nagyság, akit az életben legalább egyszer élőben is látni kell. 

Akkoriban halottam először Perényi Miklóst is egy középiskolásoknak rendezett hangversenyen. Emlékszem, eltartott egy rövid ideig, míg az a bizonyos csodálatos csellóhang megszólalt, de ezt nem a gyengeség, hanem a művészi alázat jelének véltem. Hogy a világnagyság egy ifjúsági hangversenyt vesz olyan komolyan, hogy az első másodpercekben izguljon azért, a legjobbat nyújtja nekünk is, miközben még küzdenünk sem kellett, hogy bejussuk az estjére. Szerencsére a magyar zeneszerető közönségnek immár több mint hatvan éve lehet része abban, hogy a most január 5-én hetvenedik életévét betöltött Perényi Miklóst rendszeresen hallhatja. Felejthetetlen zenei élményről marad le, aki nincs ott egy-egy koncertjén, de még mindig könnyen pótolhatja a mulasztást. Mert Perényi Miklós játékán nem fogott az idő, a hang még mindig a régi: hol megfoghatatlanul lágy, hol erőteljes, a mélyben lágyan, de határozottan brummogó, a magasban hegedűszerűen szárnyaló, a középfekvésben pedig azt a bizonyos csábító gordonkahangot halljuk, amit költők, írók képzeletét is gyakran ragadta meg.

A cikk folytatásához kattintson a linkre!