Keller András feltűnést kerülő vezénylete alatt Magyarország egyik vezető zenekara karakteres játékkal lépett fel a birminghami Symphony Hallban.
Kritika: Rebecca Franks zenekritikus tollából a The Times oldalán - December 04. 2025
Javában zajlott a német karácsonyi vásár, míg Magyarország egyik vezető zenekara lépett fel a Symphony Hallban; könnyű volt elképzelni, hogy én vagyok valahol Közép-Európában, nem pedig Keller András, a Concerto Budapest szimfonikus zenekar fő-zeneigazgatója és karmestere jött onnan.
Magyar tüzüktől felmelegedve sétáltam keresztül Birminghamen, miután a Concerto Budapest szimfonikus zenekar harmadik brit és írországi turnéjának egyik állomásaként gazdag programmal tette kihagyhatatlanná ezt az estét a városban. Bizonyos szempontból határozottan hagyományos volt ez a koncert, a „nagyszerű művek, nagyszerű játék” jelige szellemében. A 21. századi trendeknek sem engedtek: a koncert rendezői szigorúan betartatták a „telefonmentesség” szabályát. De ha ez úgy tűnik, mintha ez az évszázados múltra visszatekintő zenekar merev és élettelen lenne, az félreértés. Keller András főzeneigazgató feltűnést kerülő vezényletével ezek a zenészek szilárdan a jelenben voltak, igazi lelkesedéssel és szenvedéllyel játszva. Sosztakovics 9. szimfóniájának előadása magasra tette a lécet. Egy szarkasztikus szovjet zeneszerző furcsa választásnak tűnhet egy klasszikus korban gyökerező koncerthez, de ez a mű a neoklasszikus Sosztakovicsot mutatja meg, kompakt hangszereléssel, ahogy ironikusan játszik a szonátaformával, és felforgatja a hatóságok elvárásait egy grandiózus szimfóniával, amely az 1945-ös háborús győzelmet ünnepli. A zenekar karakteresen játszott, a vidáman éber vonósoktól a vad trombitaszólóig – olyan jól, hogy az egyik fagottos el is mosolyodott. Viszonzásul a saját szólója a Largóban abszolút csúcspont volt, csodálatos kifejezőerővel, és a végén teljes mértékben megérdemelte a kitörő tetszésnyilvánítást.
Ha már a szólistáknál tartunk, Beethoven klasszicizmus és romantika között álló 3. zongoraversenyének zongoristája a mindig ékesszóló Paul Lewis volt, aki többnyire megtalálta a megfelelő egyensúlyt a hév és a visszafogottság között. Majd teljesen elmerültünk a romantikusok világában Liszt, - az egyik legnagyobb magyar alkotó - Les Préludes című szimfonikus költeményének sodró lendületű előadásával. Talán furcsa döntés volt Beethoven 5. szimfóniájával zárni a műsort, tekintve, hogy a zenekar három évvel ezelőtti első turnéján is ezt a művet játszotta, de meggyőzően adták elő, még ha egy-két apróbb hibát észrevettünk is. A romantikus varázs vonzása is érződött, az Allegro con brio oboaszólója úgy tört elő, mintha a felhők eloszlottak volna a telihold körül, és az Allegro indítása valósággal kísérteties hangulatot árasztott. Végül a ráadások következtek, amelyek visszarepítettek minket a hűvös éjszakába, amelyet Bartók és Brahms román és magyar táncainak tüze melegített fel.
