Ha meglátjuk, hogy valaki szólószonátát írt hegedűre, azonnal arra kell gyanakodnunk, hogy Bach legendás hegedűszonátái és -partitái állnak a háttérben. Természetesen a hegedűművész-zeneszerző Ysaÿe-t is a barokk mester ihlette meg, de van féltucat szonátájának egy magyar vonatkozása is. A darab gondolata ugyanis akkor fogant meg a komponista fejében, amikor hallotta, ahogy Szigeti József Bach g-moll szonátáját játssza. Ysaÿe egyetlen nap alatt felvázolta saját hat szonátáját, amely egyúttal tisztelgés is az általa nagyra becsült hegedűművészek előtt is. A szonátákban a legmagasabb szintű hegedűtechnika jelenik meg, miközben mindegyik reflektál az adott virtuóz egyéni stílusára. Az első szonátát természetesen Szigetinek címezte. Az ünnepélyes nyitótétel után szövevényes Fugato következik, majd egy tréfás tétel után mutatós finálé zárja a művet. A második darabot a szerző barátja, Jacques Thibaud kapta. A műben megszólal egy Bach-idézet, majd megidéződik a melankólia, az árnyékok tánca és a fúriák világa. A harmadik, „balladának” nevezett művet a román George Enescunak dedikálta Ysaÿe. Az ennek megfelelően közép-európai hangulatot árasztó szonáta egyetlen tétele egy lassabb és egy gyorsabb szakaszból épül fel. A Fritz Kreislernek szóló negyedik szonáta a barokk korra jellemző stilizált tánctételeket vonultat fel, úgymint Allemande és Sarabande. A G-dúr szonátát saját kvartettjének másik hegedűse, Mathieu Crickboom számára írta a szerző: egy hajnalt ábrázoló és egy rusztikus táncot idéző tételből áll. Végül a záródarab címzettje a spanyol Manuel Quiroga. Az ibériai karaktert az egyetlen tétel habanera-stílusa biztosítja.