Sosztakovics két hegedűversenye közül a korábbi 1948-ban született, ám a Szovjetunióban uralkodó nyomasztó légkör miatt a szerző csak 1955-ben tekintette véglegesnek. Ekkor került be egyetlen változásként a premier szólistája, David Ojsztrah kérésére a fináléba vezető nagyszabású kadencia után egy rövid szünet. Az a-moll hegedűverseny sötéten, komoran, rettegést sugározva indul. Az első baljós tétel egy noktürn, amelyben félúton felbukkannak a Dies Irae jól ismert hangjai. A feloldatlan feszültségre ördögi és szarkasztikus scherzo felel, amelyben a hegedű és a fúvósok játékos, mégis fenyegető párbeszédébe több Sosztakovics-idézet is vegyül. Passacaglia következik, a gyászos nyitótémát a fúvósok vezetik be. A hegedűn megszólaló főtéma azonban a szerző legszebb dallamainak egyike. Feszültség és szépség szimultán jelenik meg a tételben, amely rövid, burleszk hangulatú fináléba torkollik. A darab végi diadal akár ironikus is lehet – nem volna páratlan húzás Sosztakovicstól. Egészen más világot idéz Édouard Lalo, aki 1874-ben hallotta Sarasate 1. hegedűversenyét a szerző szólójával, és azonnal spanyol fűszerezésű mű írásába fogott. A bemutató Sarasate  szólójával azonnal sikert aratott. A mérsékelt tempójú nyitótételben megjelennek jellegzetes spanyol ritmusok. Scherzando következik, ami ezúttal egy sebes spanyol keringő, még pontosabban seguidilla, amit a Carmenből jól ismerhet mindenki. Az utólag beszúrt középső tétel az Intermezzo nevet viseli, valójában egy újabb, ezúttal visszafogottabb iramú scherzo. Ezt követi a mű lassútétele: egy fülledt és romantikus zene, amelyben a sötét és lélekbe markoló tónus dominál. Végül rondófinálé zárja a szimfónia-versenyművet, amelyben a zenekar huncutul megvárakoztatja a hallgatóságot, mielőtt végre belépne a szólista.