Andrew Larkin, 2025. november 30.
A Concerto Budapest tegnap este, mindössze két évvel legutóbbi lenyűgöző fellépése után visszatért Dublinba, és ismét tanújelét adta belső tüzének. Keller András irányításával – aki 2007 óta vezeti a több mint százéves együttest – a zenekar romantikus drámával átitatott műsort adott elő: Beethoven két c-moll remekműve alkotta az est gerincét, Csajkovszkij és Liszt szimfonikus költeményei kíséretében. Kritika a BACHTRACK oldalán.
© Dublin National Concert Hall Mark Stedman
Csajkovszkij Francesca da Rimini című művének baljóslatú nyitó rézfúvós és ragyogó csellószólamaival Kellernek sikerült megteremtenie a kétségbeesés és balsejtelem érzetét, Dante végzetes szerelmespárjához méltó módon. A vonósok gyors, éles hangokat váltottak a fafúvósokkal és a rezesekkel, kromatikus hullámaik meggyőzően keltették életre a félelem érzését. Az erőszakosság közepette voltak finom pillanatok is – Francesca szomorkás, gyönyörűen megformált klarinétszólója és a fuvola táncos, kacér villanása –, amelyek bizonyították, hogy Keller képes egyensúlyt teremteni a mű vérfagyasztó intenzitása és a gyengéd pátosz pillanatai között.
Ezután Paul Lewis csatlakozott a zenekarhoz, és Beethoven 3. zongoraversenyében csaknem vad lendülettel rohamozta meg a felfelé futó skálákat, míg a későbbi staccato arpeggiók tisztasága a csendes vízen kacsázó kövek képzetét idézte. A második téma kiegyensúlyozott megformálása ellenére kissé túl egyszerűnek tűnt, hiányzott belőle egy csipetnyi kifejező melegség. Közben Keller a zenekari hangzást szikár és szinte klasszikus keretben tartotta, bár Lewis a kadenciában megszabadult a korlátoktól, és szoros sodratú hevességgel támadta meg e keretet.
Paul Lewis © Dublin National Concert Hall Mark Stedman
Lewis a második tétel valamennyi frázisát építészeti szépséggel formálta meg, melyhez méltó volt a pazar vonósok kísérete. Itt a halk pianissimo arpeggiók a szárnyaló dallam háttereként jelentek meg. A rondó ideges energiával száguldott előre. A gyors triolafutamok egy része elvesztette tisztaságát, és legalább egy alkalommal az együttes kissé szétesett, de összességében egyértelmű volt, hogy Keller és Lewis fantasztikus lendülettel és élettel töltik meg a finálét.
Liszt Les Préludes című műve színekkel teli ragyogással nyitotta a második részt. Keller feltűnően ügyelt a részletekre: a hegedűszólamokat pihekönnyű fafúvós staccato kísérte, a fafúvósok különleges finomsággal formálták meg frázisaikat, és a textúrák soha nem váltak zavarossá, még akkor sem, amikor Liszt retorikája diadalmas csúcspontjai felé közeledett. A rézfúvósok lángként ragyogtak, az ütőhangszerek mennydörögtek, a zene mégis megőrizte egyértelmű narratív ívét.
Akárcsak a kánai menyegzőn, a legjobb bort a végére tartogatták, és Beethoven 5. szimfóniája joggal aratott viharos tapsot. Merész, nagyfeszültségű előadás volt. Keller nem félt a végletekig fokozni a tempót. A sors motívuma zsigeri erővel robbant ki, és az első tétel türelmetlen feszültséggel hangzott fel. A scherzo tételben a lendület folyamatosan nőtt, a fináléba való átmenet pedig lenyűgöző pompával szólalt meg. A kóda jókedvre derítő tempóban zajlott – izgalmas gyorsasággal, de még épp kézben tarthatóan. Az este Beethoven remekművével, fékezés nélkül és Keller merész irányításával, ujjongó, lélegzetelállító módon ért véget.
András Keller © Dublin National Concert Hall Mark Stedman
