Az Hommage á Stravinsky sorozat második, február 25-én játszott koncertjén ezúttal Balog József vendégjátékát hallhatja a közönség. Az esten Edgar Varèse Arcanája és Stravinsky Tavaszi áldozata mellett Bartók első zongoraversenye is elhangzik, amely darab – virtuozitása, szövevényessége, a zenekar és a szóló összjátéka miatt is – a zeneirodalom egyik különlegessége. A zongoraművészt kérdeztük a művel és Bartókkal való kapcsolatáról, a kortárs zene iránti vonzalmáról, élő és holt szerzőkről, megszállottságról.

Mi adta az ötletet a Concerto Budapesttel közös esthez? Volt esetleg előzménye az együttműködésnek?

A koncertet vezető karmesternek, Rácz Zoltánnak nagy szerepe van ebben az együttműködésben - már évek óta folyamatosan és sokat dolgozunk együtt. A sorozatban fellépő három zongorista közül én vagyok az egyik, akire gondolt. A Concerto Budapesttel pedig már a Hallgatás Napján is játszottam. Bartók első zongoraversenyét még sosem adtam elő, kifejezetten erre az alkalomra tanultam meg. Huszonkét perces, és összesen kettőt-hármat tudunk csak próbálni a koncert előtt. Nem könnyű összehangolódni, egymáshoz szokni ilyen rövid idő alatt, ráadásul ez a zongoraverseny kifejezetten kihívást jelent. Más helyzetben vagyunk, mint egy olyan struktúrájú darab esetében, ahol inkább kísér a zenekar.

Milyen szempontból jelent kihívást ez a mű?

Eleve egy Bartók-darab, egy Bartók-zongoraverseny mindig kihívás. Az első zongoraverseny különösen azért, mert a szerző magának írta, ő is mutatta be és turnézott vele annak idején, ezen keresztül akarta megmutatni zongorista- és zeneszerzői virtuozitását. Épp ezért - főleg összjátékban a zenekarral - nem nevezhetjük egy egyszerű darabnak. A második és harmadik zongoraverseny kicsit „zongoraszerűbb”, ebben vannak nagyon „kényelmetlen” részek is, amelyeket szinte fizikailag lehetetlen kijátszani, irreálisan gyorsak – azzal együtt, hogy az első tétel tempóját utólag át is írta egyébként lassabbra. Abba sem árt belegondolni, hogy 90 évvel ezelőtt született, akkoriban a zongorák is mások voltak, mint a maiak. Mondhatjuk, hogy ez egy olyan mű, amivel át kell esni a tűzkeresztségen.

Amellett, hogy Bartók ennyire közel áll hozzád, a repertoárodon nagyobb arányban szerepelnek Liszt művei, a munkásságod szorosan össze is fonódott a mester nevével.

A szakma még mindig inkább Liszt-játékosként tart számon, noha az utóbbi években főleg huszadik századi, kortárs zenéket játszom, nem mellesleg Bartókot is. Az idei emlékévhez kapcsolódóan lemezt is készítek, rengeteg felkérésem van, amely a mesterrel kapcsolatos. Nincs kedvenc zeneszerzőm, de ha mindenképp meg kellene neveznem egyet, ő lenne az.

Nem érzed olykor, hogy a „Liszt-játékos” felütés amilyen megtisztelő, annyira skatulya-szerű is egyben?

Az emberek szeretnek skatulyázni - mindenütt, nem csak a szakmában, de ott különösen. Ha egyszer megnyersz egy Liszt-versenyt (egyébként nyertem már Liszt-Bartók versenyt is, ahol a különdíjat a Bartók-darabra kaptam), onnantól kezdve szeretnek Liszt-játékosként emlegetni. De nem igazán foglalkozom vele. Szinte senki nem játszott idehaza annyi kortárs zongoradarabot az elmúlt négy-öt évben, mint én; csak tavaly több mint tíz magyarországi bemutatón működtem közre. A kortárs zene egy külön műfaj, nagyon szűk a befogadói rétege. Valahogy nehezebben akklimatizálódnak hozzá az emberek, nehéz is megfogni őket vele. Egy klasszikus program mindig sokkal biztosabb választásnak tűnik, műsorpolitikai szempontok alapján is.

Hogyan kezdtél el ilyen erősen kapcsolódni a kortárs művekhez, szerzőkhöz?

Amikor elkezdtem versenyezni, részt vettem néhányon, amelynek huszadik századi tematikája volt - tulajdonképpen így folytak bele ezek a darabok a repertoáromba. Kicsit Bartókon keresztül is. Ezután sorra jöttek a felkérések a magyar szerzőktől – például Gyöngyösi Leventétől, aki két zongoraversenyét is nekem ajánlotta –, hogy játsszam el, mutassam be a darabjaikat. Míg eleinte, pályakezdőként még a romantikus darabok estek jobban, most már azt mondhatom, a repertoárom legalább hatvan százalékát huszadik századi művek teszik ki.

Mit gondolsz, könnyebb még élő kortárs szerzővel dolgozni, mint egy régi klasszikussal foglalkozni?

Mindkettőnek megvan a nehézsége és természetesen a szépsége is. Ha a szerző ott ül mellettem és folyamatosan arra terel, amit hallani szeretne, egy idő után megterhelővé válhat a sok pozitívum mellett. Előfordul, hogy egy élő szerzőnek soha nem megfelelő az, ahogyan megszólaltatják a művét. A klasszikusoknál viszont muszáj csak a kottára hagyatkozni, ebből kell mindent felfejteni. Bach-hal már nem tudnék vitatkozni… Szerencsére jó a kapcsolatom azokkal a szerzőkkel, akikkel együtt dolgoztam vagy dolgozom, ugyanakkor nem mindig könnyű eltalálni, kihallani pont azt az ízlést, amit ők képviselnek. Remek érzés, amikor koncert után azt mondják: „nem is tudtam, hogy ilyen jó darabot írtam!” Úgy gondolom, segíteni kell őket abban, hogy bemutatjuk a szerzeményeiket, akárcsak ahogy régen tették. Liszt azért játszotta például az opera-parafrázisokat, hogy népszerűsítse a műfaj kortárs nagyjait. Másrészt úgy gondolom, a mi feladatunk nem az, hogy a saját akaratunkat érvényesítsük, hanem hogy az övék szólaljon meg a színpadon. Ugyanakkor nyilván rajtunk, az interpretálókon keresztül szűrődik át a közönséghez, így egy új darabnál kiemelkedően fontos az előadó szuggesztivitása. Egy zseniális darabot is lehet rosszul játszani, de egy közepeset is nagyszerűen. A kortárs zenében van egy jókora rizikófaktor is: van, hogy az ember rengeteg munkát beletesz, gyakorol napi tíz-tizenkét órát, éjszakába nyúlóan, és végül is csak egyszer játssza el életében. Azt azonban sosem éreztem, hogy ne érte volna meg, hiszen rengeteget fejlődök egy-egy új darab elsajátítása által, közben. Ha az ember szétfeszíti magát, az agyát, hogy ezeket a teljesen egyedülálló és különös, addig még nem tapasztalt struktúrákat be tudja fogadni, utána teljesen más szemmel néz például egy Mozart-szonátára. A Bartók-zongoraverseny is teljesen más feladat lett volna tíz éve, mint most.

Minek neveznéd ezt: megszállottságnak, valamiféle sürgető belső kényszernek vagy szorgalomnak, maximalizmusnak?

Talán ezeket nem is lehet különválasztani. Én addig nem vagyok nyugodt, amíg azt nem érzem, hogy a magam részéről mindent megtettem - és persze azután sem teljesen… Ezt a szakmát életünk végéig tanulnunk kell. A mű, a szerző iránti tiszteletből képtelen lennék megtenni, hogy nem készülök fel a legjobb tudásom szerint, másrészről pedig azért a saját bőrömet is vásárra viszem egy-egy fellépéskor. A mostani koncerten is azért játszom kottából, mert akkora a tiszteletem Bartók iránt, hogy még egy esetleges malőr lehetőségét sem merném megkockáztatni. Annyira szövevényes a zenekar és a zongora közötti játék olykor, hogy azt szeretném, legyen teljesen bebiztosítva a produkció. Ahhoz rengetegszer el kell játszani egy darabot, kottával és anélkül is, hogy az ember végül semmit ne felejtsen ki belőle, mindenre pontosan emlékezzen. De százszor játszott darabok is el tudnak ferdülni, transzformálódni. A lényeg, hogy mindenképp meg kell tanulni; ha ott is van a kotta, úgy kell játszani, mintha nem lenne.

Készítette: Dömötör Nikoletta