Beethoven D-dúr hegedűversenyének karrierje nem indult zökkenőmentesen: 1806-os bemutatója nem volt sikeres, így nem is vált a repertoár részévé egészen addig, míg Joachim József elő nem vette majd fél évszázaddal később, azóta azonban a koncertrepertoár egyik örökérvényű darabja lett. A versenymű szólistája egy már klasszikusnak számító magyar világsztár, Baráti Kristóf lesz. A III. (c-moll) zongoraverseny egy hosszas komponálási folyamat eredménye Beethoven középső alkotói korszakának kezdetéről. Egy anekdota szerint Beethoven egyszer sétája közben meghallotta Mozart c-moll zongoraversenye (K. 491) szabadtéri előadásának hangjait, s a vele tartó zongorista-zeneszerzőhöz e lelkes szavakat intézte: „Cramer, Cramer! Mi sosem leszünk képesek ehhez foghatót írni!” Nem meglepő hát, hogy a zongoraverseny kezdete éppen ennek a zenei előképnek a dallamát visszhangozza. A zongoraverseny szólistája Berecz Mihály lesz, akinek Beethoven-interpretációját egy alkalommal így jellemezte Malina János: „Az éneklő játéknak az a rendkívül magas foka, az accompagnato kivételes érzékenysége, összefogottsága azt jelzi: az ő játékának megismerése és helyes értékelése számunkra is kihívást, feladatot jelent.” A koncertet záró IV. (B-dúr) szimfónia a martonvásári Brunszvik-kastélyban született, és bár azóta már beigazolódott, hogy Beethoven rejtélyes szerelme, a „halhatatlan kedves” nem Brunszvik Teréz volt, a műben a mai napig sokan gyengéd hangokat vélnek felfedezni.