Sonata quasi una fantasia – eredetileg ezt az elnevezést viselte Beethoven 1802 tavaszán, op. 27 sorszám alatt megjelentetett két szonátája, melyek közül a Holdfény-szonáta tartósan háttérbe szorította Esz-dúr párdarabját. A szokatlan elnevezés mögött a művek számos új és egyéni megoldása rejlik, és akárcsak a cisz-moll szonátára, a most elhangzó Esz-dúr darabra is igaz, hogy benne Beethoven egészen szabadon kezeli, és gyakran felül is írja a szonáta műfaj klasszikus sablonjait. Rögtönzésszerű lendület, a képzelet határtalan áramlása és a formák szabadsága jellemzik a zenét, melyet Beethoven – igazodva a kor elvárásaihoz és saját jól megfontolt érdekeihez – egy liechtensteini herceg feleségének, Josephine von Liechtenstein hercegnének dedikált.

A zongoraszonáta műfaji és formai hagyományait minden korábbinál erőteljesebben kérdőjelezi meg és írja újra Beethoven utolsó három zongoraszonátájában, melyeken vázlatkönyvei tanúsága szerint 1820 és 1822 között párhuzamosan dolgozott. Berecz Mihály előadásában most a legutolsó, kéttételes c-moll művet hallgathatjuk meg közülük, melynek emlékezetes szerep jutott Thomas Mann Doktor Faustus című regényében. A második tételre többek között Stravinsky is felfigyelt, aki az egyik variációt jazzes hangjai miatt egyszerűen csak „boogie-woogie”-nak nevezte. A c-moll szonáta befogadására is érvényes az a gondolat, melyet a kései Beethoven-szonátákról az amerikai zongorista és zenetudós Charles Rosen fogalmazott meg találóan: „Ahhoz, hogy megértsék és örömüket leljék ezekben a darabokban, a hallgatóknak olyan aktívan kell részt venniük a befogadásban, amit egyetlen zongoraszonáta sem követelt meg tőlük korábban.”