Beethoven 1814-ben, több évnyi szünetet követően tért vissza a zongoraszonáta műfajához: az op. 90-es e-moll darabbal, mely mindössze két tételből áll. „A szív és az ész harca”, illetve „Társalkodás a kedvessel” – a mester utolsó titkára és egyik első életrajzírója, Anton Schindler kétes hitelű állítása szerint ezek lettek volna a szonáta tételcímei, utalásképpen a mű dedikáltja, Lichnowsky herceg aktuális szerelmi kalandjára. Bár Schindler sztorijait és visszaemlékezéseit nem egyszer cáfolta az utókor, mégis sok közülük szorosan összefonódott a ma is élő Beethoven-képpel és a szerző több népszerű darabjával.

„Valószínűleg a legjobb, amit valaha írtam” – ezzel a kommentárral küldte el kiadójának 1825-ben Beethoven a testvérének dedikált hat bagatellt. Bár a szerző eredetileg összefüggő ciklusnak szánta a gyűjteményt, önállóan is megállják helyüket a rövid karakterdarabok, amelyek közül ezúttal hármat hallhat a közönség.

A hangversenyt és egyben a koncertsorozatot is egy kései szonáta zárja. A sűrű, kontrapunktikus textúrájáról ismert Asz-dúr mű kottájában található szokatlan címek, előadási utasítások több elemzőt is egy mögöttes narratíva felfedezésére késztettek. Beethoven több más kései művéhez hasonlóan az Asz-dúr szonáta is rendkívül mélyen és érzelemgazdagon kapcsolódik mindazokhoz a zenei és egzisztenciális kérdésekhez, melyek a zeneszerző életművének máig tartó hatásához és utolsó alkotói korszakához kötődnek.