Witold Lutosławski vonószenekari Gyászzenéje a partitúra szerint négy részre tagolódik. A Prologue sajátos kánonszerkezet, amelynek alapja egy kizárólag tritonuszokból és kis-szekundokból álló, mind a tizenkét hangot bejáró – dodekafón -- téma.  A Metamorphosis gyorsabb tempójú, izgatott zene, amely fokozatosan vezet a rövid, ám annál drámaibb csúcspontra (Apogeum). Ezután visszatér a kezdő zenei anyag (Epilogue). 1958-ban, amikor a mű Katowiceben először elhangzott, mindez hihetetlenül merésznek hathatott a lengyel közönség számára – a hivatalos kultúrpolitika egyik kelet-európai országban sem szívlelte a dodekafóniát. Lutoslawskit hamarosan úgy tekintették, mint a lengyel avantgarde élharcosát. És ez a lengyel avantgarde áttörést hozott. A Varsói Ősz fesztiválok jelentős nemzetközi rangot vívtak ki maguknak, a lengyel szerzők új műveire kíváncsi volt a nyugati világ is.  A magyar publikumnak szívet melengető lehet, hogy ez a korszakalkotó kompozíció Bartók Béla emlékére készült.  Stílusában ugyan nem Bartókos, de a nyitó és záró, szigorúan polifón szerkesztésű részek mögött nem nehéz felfedezni az egyik legmerészebb Bartók-opusz, a vonós és ütőhangszerekre valamint cselesztára írt Zene fugaszerű nyitótételének hatását.

„Ő a 19. század Mozartja” – Robert Schumann írta ezt a nála egy esztendővel idősebb Felix Mendelssohn-Bartholdyról.  A kijelentésben kétségkívül rejlik némi elfogult, baráti túlzás, de az tény, a korai romantika zeneköltői közül senki sem kerül annyira közel Mozart stílusához, mint Mendelssohn.  Jó példa erre az e-moll Hegedűverseny.  Minden ízében arányos, harmonikus alkotás, amely moll alaphangneme ellenére alapvetően derűt áraszt, igen hálás játszanivalót ad a szólistának, de anélkül, hogy cirkuszi mutatványokra, ördögi trükkökre kényszerítené (ellentétben a romantikus hegedűverseny-irodalom legtöbb darabjával).  Három tételes, mint Mozart korának versenyművei, az egyes tételek formai megoldásaiban azonban sok apró újítás figyelhető meg. Például mindjárt a kezdet. Versenyműben az volt a szokás, hogy előbb a zenekar szólaltatja meg a fontosabb témákat, csak ezután lép be a szólista. Kivételek persze régebben is akadtak – Mendelssohn ezek számát szaporítja. Szinte azonnal halljuk a szólistát, szárnyaló, könnyen az emlékezetbe vésődő melódiával.  Az ún. „átvezető rész” is jellegzetes önálló dallamot kap, majd fafúvók vezetik be a melléktémát, ami után rövid időre a kezdőtéma is visszatér, immár e-moll helyett G-dúrban. A középső, moduláló szakasz hosszas kadenciába fut bele, a hegedű virtuóz akkord felbontásai alatt szólal meg a főtéma visszatérése.  A záróakkordból -- ez ismét merőben szokatlan megoldás -- magára marad egy fagotthang, amelyhez lassan társulnak a többi hangszerek, így kezdődik a mindvégig éneklő karakterű lassútétel. A finale ugyancsak szünet nélkül kötődik az előzőhöz.  Mendelssohnnak volt egy nagy találmánya már egészen fiatal korában, a 17 évesen komponált Szentivánéji nyitányban: a surranó, varázs-hangulatú tündér-zene.  Annyira jól sikerült, hogy később is sokszor visszatért hozzá (persze nem szó szerint).  Az e-moll koncert finaléjának kezdete is eme tündérmuzsikák sorába illik.  Az egész művet hallva azt gondolhatnánk, az ihlet lázában született, szinte pillanatok alatt (mint Mozart oly sok kompozíciója). Nem így történt.  A 19. század Mozartja ebben nem tudta utánozni példaképét. Hat évig érlelte a darabot. Az végül 1845-ben került a közönség elé, a szólót a kor egyik jeles hegedűse, Mendelssohn barátja, Ferdinand David játszotta.

Mendelssohn e-moll hegedűversenyét ezúttal az az Akiko Suwanai fogja előadni, aki 1990-ben, tizennyolc évesen a Nemzetközi Csajkovszkij-verseny történetének legfiatalabb győztese volt. A Tokióban, New Yorkban és Berlinben tanult művésznő a világ egyik leghíresebb hegedűjén játszik: az 1714-es Delfino Stradivarius egykor Jascha Heifetz tulajdonában volt, Akiko Suwanai pedig a Nippon Music Foundation jóvoltából használhatja a hangszert. 

Nem sokkal Mendelssohn halála után, a 19. század közepétől kezdve heves vita bontakozott ki a német muzsikusok, esztéták, kritikusok közt: vajon a zene kifejezhet-e cselekményt, programot, vagy lényegétől mindez idegen.  Az ún. „abszolút” zene hívei (mindenekelőtt a rendkívül éles elméjű és szarkasztikus humorral érvelő Eduard Hanslick) nem győztek rámutatni, aki a zenében többet sejt hangok puszta játékánál, illúziókba ringatja magát.  A vérbeli zenész nem irodalmi művet, képzőművészeti alkotást vagy személyes vallomást, önéletrajzot akar kottafejekkel elmesélni, aki így tesz – mint Liszt, az ősbűn elkövetője – csak gyengeségét igyekszik leplezni.  Bezzeg Brahms, ő már fiatalon tiltakozott a programzene ellen, s lám, egyike lett a legjelesebb szimfonikus mestereknek.  A vita, ha nem is a régi szenvedéllyel, de valójában máig fel-fellángol.  Holott a valóságban a zeneművek jó része egyik véglethez sem sorolható, inkább a kettő közti széles sávban helyezhető el. Még Brahms szimfóniáiról is kimutatható valamilyen titkos üzenet jelenléte.  És tipikus példája ennek a „középutasságnak” Csajkovszkij rendkívül népszerű 5. szimfóniája. A zeneszerző nem adott hozzá programot, ám cseppet sem nehéz kitalálni, a négy tétel miről is „szól” a hangok szavakkal néha nehezen lefordítható módján. A kulcsot a nyitótétel kezdőtémája adja a kezünkbe. Ez a dallam ugyanis minden tételben visszatér. Egyfajta vezérgondolat tehát. Kezdetben baljós, fojtott, aránylag mély regiszterben hangzik.  A tétel közepén a háttérben sejlik fel, majd a végén ismét halljuk.  Olyan, mintha a sors motívuma volna. Vagy a kötelességtudaté, a küldetésé. Egyebekben a darab elég nyilvánvalóan egy hős portréját állítja elénk.  Energikus, elszánt férfiét (ez a tétel főtémája), aki érzelmes is tud lenni, s persze társra vágyik (a melléktéma szinte táncos karakterű, hősünk mellé odaképzelhetjük reménybeli párját). A lassútétel eleinte szemlélődő, majd szinte szerelmes: de kétszer is fenyegetően megszakítja a vezérgondolat. A harmadik tételben hősünket a bálon látjuk.  Ragyogó teremben keringőt járnak a párok. De ide is betör a figyelmeztetés: ne feledd kötelességed.  Végül következik a harc.  A vége természetesen diadal (a 19. század művésze javíthatatlanul optimista volt): az e-moll alaphangnem a negyedik tétel utolsó taktusaiban dúrrá vált, mindenki boldog, ahogy illik. Csajkovszkij is boldog lehetett 1888-ban Pétervárott: művét a premieren lelkesedéssel fogadta a publikum.