Rácz Zoltán vezényletével adott hangversenyt a Concerto Budapest a Müpa nagy koncerttermében szeptember 30-án, a 18. századtól a 21.-ig ívelő, vonzó programmal. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.
Az első és az utolsó szám Leonard Bernstein színpadi főműveiből – a Candide-ból és a West Side Storyból nyújtott ízelítőt; ezeken fölül az első félidőben Penderecki 2001-ben bemutatott, „Feltámadás” melléknevű Zongoraversenye hangzott fel Mūza Rubackitė szólójával, míg a szünet után a kamarazenekarrá zsugorodott együttes Bach d-moll kéthegedűs versenyművét kísérte; ennek szólóit Rácz Zoltán, illetve Fábry Boglárka játszotta vibrafonon.
Muza Rubackyte
A frivol és sziporkázó, olykor egyenesen cirkuszi karakterű Candide-nyitány frappáns megszólaltatása után a program természetes súlypontját szolgáltató Penderecki-darab bizonyos fokig csalódást keltett, bár ez nemigen írható az előadók számlájára. A 2001-es bemutatón rosszul fogadott darab problematikus mivoltát a 2007-ben megváltoztatott befejezés sem orvosolta. Egyfelől megterheli a művet a jóllehet humánus, ám mégiscsak merev-ideologikus, zenén kívüli program, a 9/11-re való emlékezés, amely a szerzőt bizonyos obligát feladatok elvégzésére szorította: kellett írnia bele gyászzenét, kataklizmát és persze, feloldásként, valami himnikusat is. Ez pedig valahogy szétfeszítette a műfaji kereteket; annál is inkább, mert Penderecki effajta zenéket embernagyságúnál nagyobb méretekben tudott és szeretett írni. Emellett nem tesz jót a mű befogadhatóságának a nehezen követhető nagyforma sem: a szerzőtől tudjuk, hogy a zongoraversenyt eredetileg capriccióként kezdte komponálni, s bár ez a megjelölés idővel eltűnt, hogy helyt adjon a kissé patetikus alcímnek, a töredezett, egy tétellé olvasztott epizódok sorozatából létrejövő szerkezet inkább színpadi kísérőzenére vagy divertimentóra emlékeztet, mintsem autochton versenyműre. Ezáltal a mű némiképp fárasztóvá válik, és az volt a benyomásom, hogy többször is véget ért, jóllehet a darab centrális anyaga, a világi korál igazán szuggesztív zene, és kétségtelen, hogy számos részletszépséggel és izgalmas, eredeti gondolattal és hangzással találkoztunk a zenekarban és a szólóhangszerben egyaránt.
Az előadók mindeközben könnyedén lettek úrrá a bonyolult partitúra nehézségein, és értő módon szólaltatták meg az említett részletszépségeket. A szólista ugyancsak fölényes biztonsággal és virtuozitással játszotta rahmanyinovi nehézségű szólamát, amiért a közönség nagy tapssal jutalmazta; azt azonban meg kellett állapítanom, hogy a darab karaktere ideális esetben a törékeny alkatú Mūza Rubackitėnél robusztusabb-izmosabb előadót igényelt volna.
Fábry Boglárka
Rácz Zoltán a West Side Story szimfonikus táncait is a koncentráció magas fokán vezényelte, megmutatva a partitúra meghökkentő sokszínűségét és eredetiségét; a hatalmas zenekar pedig továbbra is fegyelmezetten és magas technikai színvonalon játszott. Olyannyira, hogy végül is az az érzés alakult ki a hallgatóban, hogy inkább ez a kompozíció alkotja a koncert súlypontját.
Hogy a programban a legnagyobb remekmű a Bach-kettősverseny volt, az persze mindenki előtt világos; a mostani átirat-előadás azonban afféle kuriózumként hatott a többi darab között. Annál is inkább, mivel az amúgy is kis létszámú zenekar igencsak óvatosan, markírozva volt kénytelen játszani, hogy ne nyomja el a szólóhangszerek finom csengés-bongását. A két vibrafon a gyors tételekben ráadásul a játékosok virtuóz pedáltechnikája ellenére folyamatos zengés benyomását keltette, ezért ezek a tételek egyetlen legato-ívet képeztek az előadásban, magukba olvasztva a lélegzetvételi helyeket, cezúrákat. (A viszonylag gyors tempók bizonyos fokig ellensúlyozták ezt a „levegőtlenséget”.)
No de amit kaptunk ezen az áron, az ritka és különleges élmény volt. Egyrészt megcsodálhattuk a két szólista tökéletes zenei és időbeli összhangját, másrészt a lassú tételben azt is megmutatták, hogy két ütőhangszeren is lehetséges az éneklő, sőt simogató játék: ezt a csodát bármeddig elhallgattam volna. További elképedésre adott okot az, hogy a tökéletes alkalmazkodás annak ellenére valósult meg, hogy Rácz és Fábry egészen más módon kezeli a verőket: míg Rácz esetében azok karja meghosszabbításának tetszenek, addig Fábry laza csuklótechnikája maga a költészet. Bizony, az ő „magánszámukra” fogok a legtovább emlékezni.
Forrás: revizoronline.com
