Dénes-Worowski Marcell, a Concerto Budapest május 3-i „Mihail Pletnyov és a Concerto Budapest” című koncertjének betanító karmestere a Müpában elhangzó művek kapcsolódási pontjairól ír nekünk.
Fotó: Sepsi Botond
A Mihail Pletnyov által összeállított műsor a valóságészlelésről és a transzcendenssel való kapcsolatteremtésről szól. Sibelius, Rachmaninov és Szkrjabin kortársak voltak egy olyan művészetfilozófiai időszakban, melyre a keleti vallások iránti érdeklődés volt jellemző. A koncert műsorának rejtett főtémája az indiai filozófiákból megismert májá, ami azt állítja, hogy a világról alkotott szubjektív képünk illúzió csupán. A valóság számunkra megismerhetetlen, a májá fátyla mindig ott lebeg köztünk és a realitás között. A koncerten elhangzó művek a transzcendenshez fűzött viszonyunk egy-egy stádiumát mutatják be.
Sibelius hegedűversenye ebből a szempontból a kiindulási mű, ahol az érzelmek, amiket megmozgat bennünk a darab az egyedüli és legfontosabb valóság.
A második stádium Maurice Maeterlinck Pelléas és Mélisande drámája, amelynek legfontosabb kérdése, hogy amit tapasztalunk, tényleg valóság-e. „Amit szemünk lát, nem más, csak tünékeny pára.” – mondja Arkel, a birodalom királya, a bölcsesség megtestesítője. A dráma éppen ezért pont arról szól, ami az árnyékban, a sorok között, nem pedig a szemünk előtt történik. Sibelius kiegészítve ezt a filozófiát az általunk primer valóságnak megélt tapasztaltokat komponálta meg zenéjében. A szvit második tételében bemutatja Mélisande karakterét. A zenét hallgatva azt hinnénk, hogy egy kissé depresszív, melankolikus, időről-időre azért vidám lányról van szó, ez azonban csak a felszín. Ha olvasunk a dráma sorai közt, akkor egy sokkal cizelláltabb, zavarba ejtően neurotikus nőt ismerünk meg. Nagyon hasonló élményben lehet részünk, ha Dosztojevszkijt olvasunk. Márai azt írta a naplójában, hogy Dosztojevszkijt olvasva úgy érzi magát, mintha őrültekkel lenne körülzárva. Ugyanez érvényes Maeterlinck karaktereire is.
Ezen a ponton érkezünk meg a harmadik stádiumhoz, amely során az alkotó kísérletet tesz a transzcendenssel való kapcsolódásra. Szkrjabin számomra az a szerző, aki szent őrületben alkotott. Hitte, hogy az Eggyel az extázis állapotán keresztül tudunk kapcsolatot teremteni, hitét pedig a forma kompromisszummentes tisztelete jellemezte - és ez érvényes a 4. szimfóniaként is emlegetett Extázis költeményére is. Szerintem azért különleges a mű, mert eltűnik minden varázslat a zenéből, ha szigorúan megvalósítjuk metrikusan azt, amit a szerző leírt. Ebben az értelemben talán felháborítóan hangzik, de meggyőződésem, hogy akkor születik meg a Szkrjabin által megálmodott delírium, ha mesteri precizitással és finomsággal, de fellazítjuk a papíron szorosan egymáshoz tartozó egységeket, egyfajta súlytalanság állapotát előidézve.
Az utolsó stádium pedig Rachmaninov eszkatológiai látomása, ami képet fest arról, mi lehet az életen, a fátylon túl. A darab mentes a hegedűverseny önközpontúságától, a szvit látszólagos (de valójában nagyon tudatos) felszínességétől és az Extázis költeményének erotikájától és monumentális mámorától. A végtelenség állapotát tükröző meditatív műről van szó, aminek a nyugodt 5/8-ados lüktetése egyrészről szimbolizálhatja az inspirációul szolgáló Arnold Böcklin festményen található csónak monoton és aszimmetrikus ütemű evezését, másrészről hosszú perceken keresztül hallgatva a (most még) idegen túlvilágot személyes közelségbe szelídíti a hallgatóság számára.
A koncerten a darabok a dramaturgiai súlyuk szerinti sorrendben fognak megszólalni. Sibelius Pelléas és Mélisande szvitjét és hegedűversenyét a szünet után Rachmaninov szimfonikus költeménye követi, a hangversenyt pedig a Magyarországon alig játszott Szkrjabin műve zárja, emlékeztetve arra, hogy a transzcendenssel való kapcsolódás legelemibb eszköze ma sem más, mint a zene.
