A fővároson kívül tartott nyári fesztiválok egyik fő varázsa, hogy az ember néhány napra egy kis közösség részének érezheti magát. A helyszínek száma korlátozott, ugyanazok az emberek bukkannak fel a különböző programokon, így idővel nemcsak az arcokat jegyezzük meg, hanem új ismeretségeket is szerezhetünk. Mindez fokozottan igaz, ha Pannonhalmára érkezünk, ahol

szó szerinti értelemben a szerzetesközösség vendégeinek érezhetjük magunkat, hiszen hihetetlen kedvességgel, nyitottsággal fogadják az Arcus Temporum fesztivál látogatóit,

és maguk is részt vesznek a koncerteken. Persze így volt ez a közreműködőkkel is: sok fellépő a saját előadása után a hátralévő időre is Pannonhalmán maradt, és meghallgatta kollégáit. Mindannyian együtt éltük meg a fesztivál nyújtotta élményeket, amelynek középpontjában persze a zene állt, de a közismert művek is új kontextusba kerültek.

Az Arcus Temporum koncepciójának fő eleme, hogy minden évben egy klasszikus és egy kortárs zeneszerző kerül egymás mellé – idén Mozartra és Eötvös Péterre esett a választás. A programot – ahogy minden második évben – a fesztivál művészeti vezetője, Keller András állította össze, a koncepció kidolgozásában pedig eleinte még az idén márciusban elhunyt komponista is részt vett. Az öt nagykoncert mindegyike egy-egy kevéssé konkrét, inkább az esemény szellemiségét visszaadó témára épült (Párbeszédek, Szavak, Találkozások, Meglepetések, Búcsúzások), ezek mellett került sor az Eötvös Péter szóló- és kamaraműveire épülő sétára, illetve a zeneszerző egy-egy műve hangzott el az idén nyolcszáz éves Bazilikában tartott, napközbeni imaórán is. Pannonhalmán a zene is a szakrális összefüggések rendszerében jelent meg.

A nyitókoncert címét adó, de máskülönben is a fesztivál fontos vezérgondolatát jelentő párbeszéd téma egyrészt vonatkozott a két szerző viszonyára. A műsor-összeállítás gondos kezekről tanúskodott,

Eötvös azon művei, amelyek közelebbről kapcsolódtak a mozarti világhoz, a zenekari nagykoncerteken együtt szólaltak meg a komponista műveivel,

míg azok a darabok, amelyek a muzsika más tartományait fedezték fel, a további eseményeken hangzottak el. Mozart-töredékekre épült a talán a legkönnyebben befogadható Eötvös-alkotások közé tartozó da capo. A mű eredetileg cimbalomra írt szólamát a péntek esti nyitókoncerten hallható ütős változatban Fábry Boglárka játszotta marimbán, nem csupán virtuózan, de egy egészen sajátos zenei világot is megidézve. Ahogy a fesztivál többi hangversenyén, ezúttal is a Concerto Budapest működött közre, Keller András vezényletével.

Elhangzottak azután Eötvös Péter olyan darabjai is, amelyek más szerzőkön keresztül kapcsolódtak a zenei hagyományhoz. A középső napon, szombat este az Hommage à Domenico Scarlatti szerepelt műsoron, amely azután született, hogy Eötvös a Szerelemről és más démonokról című operája komponálása során a barokk szerző óriási számú szonátáját végigjátszotta – a darab különösen éneklő kürtszólamát Benyus János adta elő. Ugyanezen a napon, a főszékesegyháztól kicsit távolabb, az erdő közepén található Boldogasszony-kápolnában tartott kamarakoncerten a Lisztomaniát lehetett meghallgatni, Görög Enikő és Görög Noémi tolmácsolásában. Míg a nagyzenekari koncerteken inkább a hasonlóságokra épült a program, itt nagyobb tér jutott a különbségeknek, Mozartnak olyan jól ismert és népszerű művei is elhangzottak, mint a csodás D-dúr fuvolanégyes vagy A varázsfuvola kamaraátirata (Kaczander Orsolya, Keller András, Szűcs Máté és Kokas Dóra előadásában), míg a szerzőt szavain, egészen pontosan levelezésén keresztül megidéző Eötvös-mű, az 1992-es Korrespondenz (amelyet a Korossy Quartet szólaltatott meg) a jelen korban is szokatlannak ható, meglepő zenei megoldásokkal élő, roppant izgalmas mű.

A párbeszédeknek azonban nemcsak külső megfigyelői lehettünk, ahogyan az minden jó művészi produkció esetén történik, mi is kapcsolatba léphettünk a közvetlen, mindennapi világunkon túlmutató tartományokkal. A zeneszerzőkkel, akik közül sajnos már egyik sem lehet köztünk, ugyanakkor nem éreztük távolabb az elmúlt századok műalkotásait sem, mint a közelmúltbelieket. A mai kor művészete megmutatta örökérvényűségét, míg a múlt jelenvaló, személyes élménnyé vált, összhangban az apátság jelmondatával: Ezer éve kortárs.

Minden most van, és minden mi vagyunk

– idézte Esterházy Péter szavait a fesztivál házigazdai szerepét is betöltő Mácsai Pál.

A különleges helyszín, a szerzetesközösség szellemisége természetesen arra is alkalmat adott, hogy ne csak az emberi világra fókuszáljunk. Ezt már az első napon is megtapasztalhattuk, amikor az Eötvös-Ösvény elnevezésű, említett sétakoncert egyik állomásán a Joyce című klarinétdarabot játszó Klenyán Csabának egy madár kezdett válaszolgatni (a művésznek ezúton is hatalmas elismerés, hogy még aznap este Mozart gyönyörűséges A-dúr klarinétversenyének szólójával is megajándékozott minket). A természet mellett persze a fesztiválnak nem titkolt célja volt, hogy a természetfeletti irányába is fordítsa a figyelmünket.

Isten a kultúra nyelvén is szól hozzánk

– fogalmazta meg az egyik koncert előtt Dejcsics Konrád atya fesztiváligazgató, az apátság kulturális vezetője. Aki nem volt még az Arcus Temporum fesztiválon, joggal teheti fel a kérdést, vajon mennyire hatja át a vallás az eseményeket, és mennyire szükséges a látogatónak is foglalkoznia ezzel a témával. Természetesen aki ellenérzésekkel rendelkezik bármilyen hitvilággal kapcsolatban, furán érezheti magát ebben a közegben, ugyanakkor elképesztő élmény volt megtapasztalni a nyitottságot és elfogadást, ami a fesztivál szellemiségét jellemezte. Mindez persze csak akkor működhet, ha kétirányú: ahogy a fesztivál irodalmi díszvendégével, Röhrig Gézával tartott beszélgetés előtt Konrád atya beszámolt róla: amikor találkoztak a költő-színművésszel, hogy a programról egyeztessenek, héberül és latinul imádkoztak.

A közösség maximálisan támogatóan közeledett minden, az emberi lélek mélységét vagy az élet értelmét kutató ember iránt, függetlenül attól, hogy milyen vallást követett az illető, és hogy azt valamilyen intézményesült szabályrendszer szerint tette-e. De a fordítottjára is jócskán akadtak példák, a vasárnapi konventmisén sokan ültek ott, akik szemmel láthatóan nem gyakori templomba járók, de úgy érezték, nekik is befogadónak kell lenniük mindaz iránt, amit a hely nyújtani tud.

És hát hogy is ne érintett volna meg valakit az Isten-élmény, amikor a vasárnap háromnegyed hatkor kezdődő, hajnali koncerten az álmos csöndben felcsendült Mozartnak egyértelműen valamilyen emberfölötti jót közvetítő e-moll szonátája

Keller András és Várjon Dénes előadásában. Mintha a keletre néző templomablak mellett a muzsikán keresztül is egy fénysugár hatolt volna a szívünkbe.

A fesztivál szellemiségét szépen összefoglalták Miklósa Erika szavai is, aki egyfelől az eseményt támogató MOL – Új Európa Alapítvány kuratóriumi elnökeként is jelen volt, ugyanakkor ő maga is kötődik a helyszínhez, mint mondta, Konrád atyától sokszor kért már útmutatást személyes kérdésekben. „Ünnepeljük a fesztiválnak azt a gondolatát, szellemiségét, amely hidat teremt, párbeszédet kezdeményez hagyomány és modernitás, hit és kultúra, művészet és ember között. Ember és ember között. A személyes és a közösségi lét és időtöltés között.

Lehetőséget ad arra – sokszor éppen a csendes szemlélődésben –, hogy meghalljuk a másik szívét, hogy kíváncsian nyissunk egymás felé. Hogy meghallgassuk egymást

– emelte ki a művész. Az ember és ember közti kapcsolatot a fesztivál irodalmi programjához kapcsolódó felolvasószínházi előadás is fókuszba állította: ennek során Mácsai Pál és Molnár Piroska Röhrig Géza és Borbély Szilárd szövegeit szólaltatta meg, előbbi esetében a hajléktalanokat, a másiknál a magzatukat elvesztő nőket hozva közelebb a hallgatósághoz.

A Búcsúzások címet viselő zárókoncerten Eötvös Péter Respond című, Szűcs Máté csodálatos brácsaszólójával előadott alkotása, illetve Mozart Gran Partitája a Concerto Budapest művészeivel és Keller Andrással hangzott el, ám előtte Mácsai Pál elmondta:

az Arcus Temporum Művészeti Fesztiválra nem is kerülhetne sor máskor, mint augusztus utolsó hétvégéjén, hiszen ekkor már megérezzük az ősz és az elmúlás közelségét

– ahogy az ő figyelmét is felhívta ma erre egy az úton heverő vadgesztenye. Hozzátehetjük azonban, hogy amint a pannonhalmi szerzetesek hite szerint sem végleges az elmúlás, kicsiben, mintegy példázatszerűen mi is megtapasztalhatjuk ezt a természet tavaszi újjáéledésében. Ha minden jól megy, lesz még újra nyár, és újra lesz Arcus, a kurátori szerepet pedig az idén is fellépő zongoraművész-házaspár Simon Izabella és Várjon Dénes töltik majd be, akik Mendelssohn és Jörg Widmann műveit helyezik a középpontba. Újra vár ránk néhány nap csend, a világtól való elvonulás, a legcsodásabb művészetek és a lehetőség, hogy egy kicsit rendet tegyünk magunkban. Amire évente legalább egyszer mindenkinek szüksége van.