Az esti koncert nyitószáma újra csak egy melléknévvel felruházott kamaradarab, az a-moll („Arpeggione”) szonáta lesz. Ez az 1824-es szerzemény arról a ma már jószerint csak történeti kuriózumként emlegetett, a divatból teljességgel kihullott hangszerről kapta a nevét, amely a gitárral rokon, a csellóra hasonlít és vonóval szólaltatják meg. A szonáta Maxim Rysanov előadásában most brácsán hangzik el, zongorán kíséri a Virtuózokban felfedezett Rozsonits Ildikó.
Schubert, a jelentős dalköltő, „a dal jámbor fejedelme” – az 1828-ban elhunyt zeneszerzőt így búcsúztatták és tisztelték továbbélő kortársai, jeléül annak, hogy szinte példátlanul gazdag daltermésének megannyi darabja már akkor népszerűvé vált, amikor Schubert más műfajokban alkotott műveit még nem vagy csak alig ismerték (el). A Schubert-napot lezáró és betetőző koncert első felében a dalénekesként világszerte ünnepelt német szoprán, Juliane Banse az életmű – és egyszersmind a Lied műfajának – reprezentatív gyöngyszemeit készül megszólaltatni: A pisztrángtól a goethei Rémkirályig. A szünetet követően azután a „mennyei hosszúságú” C-dúr szimfónia, a Concerto Budapest repertoárjának egyik sokat csiszolt ékköve hangzik el. A mű, amelynek számozásával kapcsolatban még fel-felmerülnek ugyan ellentétes álláspontok, ám amelynek nagyságát jószerint azóta nem vonja kétségbe senki emberfia, hogy a felkutatói érdemű Schumann baráti biztatására Mendelssohn a posztumusz ősbemutatón, 1839-ben a lipcsei közönség elé bocsájtotta.