Esterházy Karolina grófnő – így hívták azt a magyar arisztokrata hölgyet, akinek a kései csoda-négykezes, az 1828-as f-moll fantázia ajánlása szól. A tehetségesen zongorázó Karolina, úgymond, még egy évtizeddel korábban lángra lobbantotta volna Schubert szívét, s amint azt az egyik romantikus fantáziájú emlékíró megfogalmazta: „E láng az élete végéig nem hunyt ki.” S bár ez ugyan túl szép (és szomorú), hogy így igaz legyen, ám valami titkot azért váltig belehallunk ebbe az oly felejthetetlen témával induló kompozícióba.
„A két kezed nyújtsd csak, szép tünemény! / Nem bántlak, tarts te jó barátnak. / Ne félj! Hisz vad nem vagyok én, / Aludj el karjaimban lágyan!” Schubert 1817-ben komponált dalt Matthias Claudius idézett versére, s ennek dallamához nyúlt vissza azután 1824-ben, immár megrendült egészséggel, amikor megalkotta d-moll vonósnégyesét, amely mindmáig „a halál és a lányka” nevezet alatt ismert. A vég kezdete, az utolsó pályaszakasz jelzőpontja, a halál gondolatával való megbarátkozás – az értelmezések sokféleképpen közelítenek e rég méltán kultikus tiszteletben álló műhöz, amely ezúttal a Keller Quartet avatott előadásában fog majd megszólalni.