– Már egészen kis korában arról beszélt tanárainak, hogy Bach műveit szereti a legjobban. Mi volt ennek az oka?

– Hétéves lehettem, amikor zongorázni kezdtem. Volt egy pianínónk, amin a testvéreim rendszeresen játszottak, de nem igazán szerettek gyakorolni. Engem lenyűgözött a hangja, és később órákat is vettem. Gyorsan tanultam, alig két hónap múlva pedig már eljátszottam Bach c-moll kis prelúdiumát. Lelkes voltam, úgy éreztem, hogy semmihez sem fogható ez a hangzás, teljesen elvarázsolt. Később egyre több Bachot játszottam, és persze mást is, de Bach zenéje maradt hozzám a legközelebb.

– Első rangos nemzetközi megmérettetése is szorosan kötődik Bachhoz. Milyen emlékeket őriz? 

– Soha életemben nem szerettem a megmérettetéseket. Szinte még alig volt színpadi tapasztalatom, amikor a konzervatórium első évében Eliso Virsaladze tanácsára jelentkeztem a lipcsei Bach-versenyre. Engem a hely szelleme fogott meg, a Tamás-templom hangulata, ahol Bach élete talán legkreatívabb időszakát töltötte. Ugyan díjat kaptam, de a versennyel szinte nem is foglalkoztam, pedig Sosztakovics is ott volt a zsűriben.

– Egy korábbi interjúban ki is fejtette, hogy valójában nem is igazán szeretett volna zongoraművész lenni. Mi marasztalta ezen a pályán?

– Szinte minden fiatal, akinek van valamennyi zenei tehetsége álmodik arról, hogy egyszer létrehozza a saját műveit. Gyerekként én is próbálkoztam a zeneszerzéssel, de egyrészt nem voltam elég kitartó, másrészt a 60-as évek Szovjetuniójában az ember nem vethette csak úgy papírra a saját gondolatait. Felvettek a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumba, ahol együtt tanultam a zongorát és a zeneszerzést. A zongorajátékban folyton sikereket értem el, a zeneszerzés kapcsán pedig nem akartam felvenni a kesztyűt. A sors egyébként sok mindenért kárpótolt, hiszen a fiam zeneszerző lett, s még az is lehet, hogy egyszer befejezi az én félbehagyott műveimet.

– A konzervatóriumi években és azt megelőzően is a legkiválóbb tanároktól tanulhatott. Ki volt önre a legnagyobb hatással?

– Anna Artobolevszkaja volt az első, aki igazán kinyitotta előttem a zene világát, ő volt az, aki elérte, hogy a legendás Heinrich Neuhaus meghallgasson, aki aztán órákat is adott nekem. A legszemélyesebb kapcsolatom talán Maria Jugyinával volt, aki élete végén sokat nélkülözött, de a büszkeségéből sosem adott lejjebb. Sokat jártam hozzá, olykor csak beszélgettünk, máskor a hangszerhez is odaült. A konzervatóriumban végül Lev Oborinhoz kerültem, akinek bár páratlan tehetsége volt, de ezzel együtt önpusztító életet élt. Hogy ki volt rám a legnagyobb hatással, ezt nem tudom megmondani, a játékomból talán kiolvasható.

– Ha az ön neve kerül szóba, szinte kivétel nélkül Bach-játékosként azonosítják. Ön mit gondol erről?

– Megtiszteltetésnek érzem. Ha Bach zenéjét játszom, úgy érzem, hogy hirtelen minden a helyére kerül, ami engem legalábbis megnyugvással tölt el. Máskülönben szó sincs arról, hogy csak az ő életművéből válogatnék. Szeretem Haydnt és Schubertet is, eljátszottam Beethoven összes szonátáját, sőt még Debussy és Ravel is a kedvenceim közé tartozik, hogy Stravniskyről és Sosztakovicsról ne is beszéljek.

– Ha jól tudom, Ligeti Györggyel is közeli barátságot ápolt. 

– Volt idő amikor mindketten Hamburgban tanítottunk. Tiszteltük egymást, sokszor játszottam előtte, az ő legújabb darabjain dolgoztunk. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nem csak vele, de a kortárs szcéna számos meghatározó zeneszerzőjével volt élő a kapcsolatom. Olivier Messiaennal és Kurtág Györggyel is például.

– A mai napig Németországban él is tanít. Hogyan került oda?

– A 70-es években az egykori Jugoszláviában éltem macedón feleségemmel (Ljupka Hadzi-Georgieva – a szerk.) Mindenünk megvolt, de a helyi zenei élet, akkoriban nem volt elég kiforrott. Egy alkalommal, amikor a hamburgi székhelyű Észak-német Rádiózenekar Szkopjéban turnézott, a zenekar első csellistája, David Geringas felajánlotta nekem a segítségét. Németországba hívott, ahol idővel fel is szabadult egy állás a Hamburgi Zene- és Színházművészeti Főiskolán. Éltem a lehetőséggel és beadtam a pályázatomat. Nem sokkal előtte nyertem meg a Clara Haskil Nemzetközi Zongoraverseny nagydíját, ami jó ajánlólevélnek bizonyult.

– Hogyan tanít? Mi az, amit átad a fiataloknak? 

– Minden esetben együtt dolgozom a növendékeimmel, a műveket közösen fedezzük fel újra és újra. Azt tapasztalom, hogy a jó hallás, a zenei meglátások nem feltétlenül elégségesek. Szükség van egyfajta zenei érzékre is, ami a meglévő tudást tovább lendíti és valami új létrejöttét segíti elő. Biztos vagyok benne, hogy az orosz iskola révén, van néhány olyan dolog, amit ha nem is tudatosan, de képviselek a tanítás közben, hiszen az előbb említett mesterek engem is elláttak tanácsokkal, de összességében azt mondhatom, hogy mind közül a zene szeretete a legfontosabb, mert ez hallatszik leginkább a színpadon.

                                                                                fotók: Mudra László

– Az orosz iskolát említette. Ön hisz a zongoraiskolák erejében? 

– Azt hiszem, hogy ezt nem egyfajta jól körülhatárolható intézményrendszerként kell elképzelni. Moszkvára és Szentpétervárra is igaz, hogy ugyanabban az időben, egyazon városban nagyon sok tehetséges muzsikus gyűlt össze. És nem csak a zongoristákra gondolok, hanem a hegedűsökre, vagy Rosztropovicsra. Ez egy különleges helyzet, aminek biztosan voltak és vannak hatásai a következő generációkra. Hogy lehet-e ezt iskolának nevezni, nem tudom, de ezek az emberek együtt alkottak és formálták egymást, ilyen például Németországban nem alakult ki.

– Budapestre mi az, ami rendszeresen visszahozza?

– Az utóbbi időben a legtöbbet a Concerto Budapesttel játszottam. Legutóbb is Bach és Mozart zenéjét adtuk elő. Nagy szeretem ezt a zenekart, Keller Andráshoz pedig személyes barátság fűz. Kevés olyan ember van, akivel ennyire közös nevezőre tudok jutni a zenét illetően. Sok szép és meghatározó közös koncertet kívánok még magunknak.