Lucas Debargue: „A legrosszabb dolog, ami egy koncerten történhet, az az unalom”

fotó: Xiomara Bender

– 2022 januárjában koncertezett a Concerto Budapesttel utoljára. Azóta nagyon sok minden változott a világban.
– A világunkban zajló bizonytalanság és a történések intenzitása természetesen hatással van a művészetre. Nem titkolom, ezalatt a kicsit több mint egy év alatt rengeteg kétely merült fel bennem. Leginkább a küldetésemen gondolkodtam. Hogy elég segítség-e a világnak a művészetem.

– Mire jutott végül?

– Nem tudom a művészetet önmagában definiálni. Véleményem szerint csak akkor érdemes zenélni, ha azzal tudok a világon segíteni. A kétségeim arra sarkalltak, hogy még intenzívebben vessem bele magam a munkába, hogy még odaadóbban, teljes szívvel és lélekkel vegyek részt benne. Mégis be kell vallanom, nagyon nehéz tisztán látni, mivel rendkívül sok alapvető dolog megkérdőjeleződött a világban.

– Mire gondol?

– Miben hiszünk? Mi a fontos számunkra? Mik a legfontosabb értékek? Sokáig nem volt kérdés például, amit a demokráciáról gondoltuk. Napjainkban egyre több ember kérdőjelezi meg ezt a politikai rendszert. Bizonyos értelemben az emberek belefáradtak abba, amit ma demokráciának neveznek és ahogy a demokrácia elárulta őket. Mivel az emberek csalódtak a demokratikus vezetőkben, magát a rendszert kezdték el megkérdőjelezni. Jó lenne újradefiniálni, hogy mit jelent, és miért is érdemes megőrizni, megvédeni a demokráciát.

– Bizonyos országokra gondol vagy világszerte érzi ezt a problémát?

– A globalizáció és az internet miatt, a szabad véleménynyilvánításnak köszönhetően a világon bárki elmondhatja a gondolatait. Egyre több ember érzi ezt fontosnak, és a vélemény fontosabb lett a tudásnál és a kompetenciánál. Az emberek számára már nem elég szabadnak lenni, fontosabb, hogy ezt ki is fejezhessék. Sokan hasznot húznak ebből, kaotikus gondolatokat terjesztve. Minél fáradtabbak és frusztráltabbak az emberek – ami a covid után a jelenlegi gazdasági helyzetben egyre jellemzőbb -, annál inkább teret kapnak a szélsőséges nézetek. Ez azért veszélyes, mert elfelejtjük magát a teret, amiben mozgunk, ami lehetővé teszi, hogy szabadon beszéljünk. Zenészként ez aggodalommal tölt el.

– Miért?

– A klasszikus zene már így is túlságosan konzervatív.

Ha állandóan visszasírjuk a régi szép időket, ha egy védelemre szoruló ősi erődítményként kezeljük a klasszikus zenét, halálra van ítélve. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindennek, ami él, teret adjunk a fejlődésre, különben „megrohad” és meghal. A zene egy élő művészet. Ebben az értelemben érzem túlságosan konzervatívnak a klasszikus zenét napjainkban.

– A játékmódot, a művek értelmezését, a repertoárt vagy a közönséget érzi leginkább konzervatívnak?

– Nehezen tudom megmondani. Ez inkább egy érzés. Úgy érzem, folyamatosan csukódnak be az ajtók. Leginkább maguk a művészek azok, akik nem tűnnek túl nyitottnak.

– Hogyan változtatna ön ezen? Ha a következő koncertet nézzük, hogyan tekint ön Mozart C-dúr zongoraversenyére?

– Véleményem szerint a legnagyobb csapdát a kotta jelenti. A zenét természetesen kottából tanuljuk meg, hiszen bizonyos szempontból mondhatjuk, hogy ez egy leírt művészet, ami egyben gyönyörű, de veszélyes is. Ha az ember csak a kottát olvassa, elfelejthet érezni. Megfeledkezhet a zene valódi világáról, ami teljesen független a kottától. Ha elsajátítottunk mindent, ami a kottában van, a zenének el kell kezdenie magától lélegezni. Mozart a 18. században élt, de nekünk a saját 21. századi lelkünkkel kell azt játszani.

A kotta rengeteg olyan dolgot rejt, amit a közönség nem hall. Ha meg akarjuk tisztelni a zeneszerzőt, azt nem úgy kell tennünk, hogy a legapróbb részletekig, süketen és vakon ragaszkodunk a kottához, vagy ahhoz a játékmódhoz, amiről azt gondoljuk, hogy helyes lett volna a 18. században. Ez lehetetlen és értelmetlen. A mi feladatunk, hogy teljes szívünkkel, a magunk 21. századi módján maradjunk hűek a zenéhez anélkül, hogy vakon ragaszkodnánk a tradíciókhoz.

Amikor mesterkurzusokat vagy versenyeket nézek, sokszor az az érzésem, hogy túlságosan konzervatív és akadémikus a művészek hozzáállása. Próbálnak mindennek megfelelni, belekényszerítik a fiatalokat egyfajta középszerbe csak azért, hogy minél több ember megelégedésére szolgáljon a játékuk. A művészek így kelepcébe kerülnek a zeneszerzőnek járó „tisztelet” nevében, ahelyett, hogy saját magukhoz hűen önálló játékmódra találnának. Ilyen értelemben a tiszteletnek számomra semmi köze a művészethez.

– Hogyan hat ez a közönségre?

– Óriási hiba, ha saját magunkat a klasszikus zene által kiváltságos, felsőbbrendű társadalmi rétegnek éljük meg.

Elborzaszt a gondolat, hogy a klasszikus zene csak egy szűk réteg számára jelent valamit,

hisz a többség nem elég intelligens ahhoz, hogy megértse azt. Ha egyre kevesebb ember hallgat klasszikus zenét, az nem az emberek hibája. Az a mi felelősségünk, klasszikus zenészeké. Ha a zene élvezetesebb lenne, többen jönnének. Ebben a kérdésben kíméletlenül őszinte vagyok. Az emberek azt hallgatják, ami nekik örömet szerez.

Mozart, Beethoven, Mahler, Chopin zenéje több, mint élvezetes. A világ legizgalmasabb műveiről beszélünk. Ha nem jön elég ember a koncertekre, akkor valamit rosszul csinálunk. Ez a zenészek és nem a közönség felelőssége. Nem kell izgalmasabbá tenni a klasszikus zenét, mint amilyen. Pusztán érzelmileg kell teljes mértékben odaadnunk magunkat neki, hogy megmutathassunk a közönségnek, milyen nagyszerű a maga valójában.

Egy könnyűzenei koncerten, ha rossz az előzenekar, a közönség egyszerűen kimegy. Mivel magyarázzuk, hogy fegyelmezetten ülnek végig emberek hallgathatatlan kortárs műveket csak azért, mert azt úgy illik? Véleményem szerint rendkívül időszerű lenne visszatérni a tonális zenéhez, és beismerni, hogy az emberi fül számára kellemes, örömteli hangzásra szükség van, és a disszonanciának csupán bizonyos közegben van meg a helye.

Értelmetlen azt magyarázni, miért is szép egy rohadt krumpli, és miért giccses a naplemente.

A naplemente megunhatatlanul gyönyörű. Nincs ember, aki ne csodálkozna rá újra és újra. Érthetetlen, hogy Schönberg után száz évvel még mindig megválaszolatlan kérdések vannak a tonális és atonális zene körül. Attól, hogy valami közérthető, még nem közhelyes vagy egyszerű. Az emberek rendkívül komplex dolgokat is be tudnak fogadni, ha megfelelő módon osztják meg velük.

– Mitől válhat befogadhatóvá a klasszikus zene a ma embere számára?

– A zenei képzésben sajnos mi művészek sem vagyunk eléggé az aktív zeneértésre nevelve. Technikai és fizikai dolgokra tanítanak bennünket, de a valódi zenei tudást zeneelméletnek nevezik. Már önmagával a névvel is bajom van. Az elmélet és a gyakorlat ugyanis nem szétválasztható egymástól. A rock, a pop és a jazz világában a harmóniamenetek ismerete a gyakorlat része. Egy zenész nem lehet a karmester vagy a tanár rabja.

Amikor a C-dúr zongoraversenyt kíváncsiságból több előadásban is meghallgattam, számos híres előadó benne hagyott a műben egy hibát. A kottában ugyanis van egy harmóniamenet, ami egyértelműen hibásan lett lejegyezve. Lehet tudni, hiszen bármilyen újító legyen is Mozart, volt egyfajta zenei univerzum, amelyen belül ő létezett, és ez az akkordmenet egyértelműen kívül áll ezen. Ennek ellenére a legnagyobb művészeknek nagyjából a fele a hibás lejegyzéshez hűen játssza ezt a részt, ami számomra nem jelent mást, mint hogy nem is hallgatják valójában a zenét. Mondok egy másik példát:

Beethovennek borzalmas kézírása volt. Miután a kiadójának elküldte a műveit, az sokszor visszakérdezett, pontosan melyik hangot akarta Beethoven lejegyezni, amire ő általában így válaszolt: „A másolók tudni fogják.” El tudjuk ma ezt képzelni? A problémám az, hogy ez a fajta szakértelem eltűnt.

A tonalitás elhagyásával egyszerűen mintha a zene általános nyelve tűnt volna el.

Véleményem szerint hasznos volt kitekinteni ebbe a világba, de ideje lenne visszatérni a tonális zenéhez, természetesen beépítve a megszerzett tapasztalatainkat. Szymanowski, akárcsak Bartók, sosem hagyta el teljesen a tonális zenét. Az újdonságokkal ők csak gazdagították a természetes zenét.

– Mit ért természetes zenén?

– A zene egy tudomány. Fizika. Mindannyian különbözőek vagyunk, de ha meghalljuk a tonikát vagy a dominánst, ugyanúgy reagál a szervezetünk. Talán a 20. századi individualizmus hozta magával a gondolatot, hogy bármire mondhatom azt, hogy szép. Furcsa lenne, ha a jog világára lefordítanánk ezt a történést, és holnaptól, ha valaki szerint nem bűn embert ölni, akkor megtehetné. A zene és a művészet nem különbözik az élet többi területéről. A fizika alapvető törvényeit nem lehet megváltoztatni. Ezt felejtette el nagyon sok huszadik századi zeneszerző.

– Ezeket a nézeteket akár konzervatívnak is nevezhetnénk.

– Nos, igen. Bár nem vagyok konzervatív, fontosnak tartom, hogy progresszívnek lenni nem az esztétikát illetően kell, hanem a zeneszerzés és a zenélés módjaiban.

– A koncertprogramot tekintve milyen összefüggésekre tud rámutatni az eddig elhangzottak fényében?

– Mind a négy műben – Bach VI. brandenburgi versenye, Mozart C-dúr zongoraversenye, a Mahler-Adagio és Szymanowski IV. szimfóniája – rendkívül erősen érvényesül a polifónia. Nagyon jó példák arra, hogy a tonalitás hogyan tud feszültséget elérni anélkül, hogy kilépne önmagából. Gyönyörűen összeállított koncertprogram lesz hallható négy zseniális zeneszerzővel, és megfigyelhetjük majd, hogyan is állították ők a disszonanciát a szépség szolgálatába.

– Mennyire egyezik az ön zenei látásmódja Keller Andráséval?

– Andrással nagyon jól tudunk együttműködni. Ő egy rendkívül eredeti zenész: nem egyszerűen „csak” vezényel, hanem érzi a zenét, a kifejezés fontosságát, és ami nagyon fontos, hogy nem szeret unatkozni.

A legrosszabb dolog, ami egy koncerten történhet, az az unalom.

András mellett nem lehet unatkozni, felfrissít, feltölt, energiát ad mindenki számára. Ráadásul mind a Mozart concerto, mind a Szymanowski szimfónia viszonylag ritkán játszott mű, így az a veszély sem áll fenn, hogy bizonyos beidegződött rossz szokásokon túl kellene tenni magunkat. Éppen emiatt különösen kell figyelnünk egymásra, de azt hiszem abban megegyezhetünk, hogy a Concerto Budapest zenészei rendkívüli módon képesek hallgatni egymást és a szólistát, így igazi öröm velük a közös muzsikálás.