Pozsonyban született és az édesanyja magyar volt, így hát a hazai zenekultúra méltán ítélheti legalább részben a maga feladatának Franz Schmidt (1874–1939) emlékének ápolását és életművének újrafelfedeztetését. A Bécsi Filharmonikusok hajdani szólócsellistájaként, de éppígy a Bécsi Zeneakadémia professzora, sőt rektora gyanánt Schmidt persze elsősorban az osztrák zenetörténet jelesének számít, ám ha a műveibe belehallgatunk, rögvest érzékletessé válik erős kötődése ahhoz a magyaros-cigányos-verbunkos tradícióhoz, amely alkotásaiban a tömény német későromantika hangzásvilágával és szerkesztési elveivel vegyül össze. A koncert programján elhangzó 1931-es zenekari huszárdal-variációk mellett mindezt kihallhatjuk második operája, a Victor Hugo regényén alapuló és 1914-ben bemutatott Notre Dame Intermezzójából is: Schmidt ugyanis Esmeralda alakjához félreismerhetetlenül ilyen, számunkra meghitten ismerős motívumokat társított. A koncertprogram másik zeneszerzőjét, Liszt Ferencet természetesen mindig is büszkén a magunkénak vallottuk, s hogy ez a kötődés teljességgel kölcsönösnek tekinthető, azt olyan slágerdarab is bizonyítja, mint az 1853-ban Pesten bemutatott Magyar fantázia. A liszti életművet reprezentáló másik szám pedig egyszerre lesz alapértelmezetten klasszikus – és mégis delikát választás, hiszen a h-moll szonátát ezúttal abban a nagyzenekari átiratban hallhatjuk majd, amelyet Weiner Leó készített el még 1955-ben, ám csupán néhány esztendeje jutott először a közönség elé.