A kultúrtörténet jellegzetes háttéralakjai közül kevesen tudtak olyan magától értetődő, disztingvált eleganciával pletykálkodni, mint Katia Mann, hétköznapi természetességgel mesélve például Schönberg tizenhármas számtól való fantasztikus rettegéséről vagy arról a kérdésről, miért  éppen Mahler keresztnevét és arcvonásait kölcsönözte férje, Thomas Mann híres novellája, a Halál Velencében főhősének, Gustav von Aschenbachnak. (Mint Katia ártatlanul, a művészi interpretáció beszédes voltáról egyetlen szót sem ejtve elmagyarázta egy alkalommal, mindez pusztán azért történt, mert Mahler éppen akkoriban haldoklott, amikor ők 1911-ben egy szürreális élményekben bővelkedő utazást tettek Velencébe, és egészségi állapotáról Európa-szerte mindenhol naponta írtak a lapok.)

 Arról azonban még Katia sem beszélt, honnan eredt az utolsó Mahler-szimfóniák számozása körül kibontakozó legenda, vagyis az a feltevés, amely szerint a komponista valamiféle babonás félelemtől hajtva kerülte volna, hogy a nyolcadik szimfónia után tovább számozza műveit. Talán azért hallgatott róla, mert ezt a történetet – az utókor szentimentális borzongásra könnyen kapható képzelőereje mellett – elsősorban a komponista felesége, Alma tartotta életben, aki írásaiban szívesen emlékezett Mahler különös zenekari „dalciklusa”, a Dal a Földről keletkezésére úgy, mint a kilencedik szimfónia megírásának beethoveni kényszere előli menekülésre. Holott az igazság, úgy tűnik, részben jóval prózaibb, részben jóval összetettebb volt ennél. A sorssal szembeni ügyeskedés elméletének cáfolataként már az is sokatmondó, hogy Mahler a maga grandiózus kilencedikjét rettegés és aggodalom helyett inkább némi szerény megelégedéssel telve emlegette Bruno Walter előtt, mint olyan művet, ami „igen kielégítő szaporulata az ő kis családjának”. Arról nem is beszélve, hogy a jelek szerint egyáltalán nem húzódozott a Tizedik szimfónia megkomponálásától sem, mintegy a halandóságnak odadobott kesztyű gesztusának vakmerőségén borongva és a zenetörténeti felelősség súlya alatt roskadozva. Ellenkezőleg, a munkától még egy, a világát kíméletlenül felforgató magánéleti krízis sem tántoríthatta el.

A Tizedik 1910 nyarán készült Toblach közelében. Ekkorra Mahler már elgyászolta néhány éve elvesztett idősebb lányát, és zárkózottan tudomásul vette a szívbetegségével járó kockázatokat is. Ahogyan 1908-ban írta Walternek: „Ha vissza akarok találni önmagamhoz, meg kell adnom magamat a magány rettenetének. [...] Már ráébredtem, hogy meg kell halnom.” Erre a szellemi fegyelemre szüksége is volt ahhoz, hogy a szimfónia formai tervét biztos kézzel fel tudja vázolni, már csak azért is, mert a művészi koncentrációt csaknem végzetes kataklizma dúlta fel, amikor az Almával már jó ideje viszonyt folytató, fiatal Gropius megjelent Toblachban, szétszaggatva minden  illúziót, amit Mahler addig a házasságával kapcsolatban esetleg táplálhatott. A kompozíciós folyamatot azonban ez sem állíthatta meg. Bár a zeneszerző a botrány hatására kétségbeesett mondattöredékeket hagyott a kéziraton, rendületlenül tovább dolgozott a darabon, amelynek két szélső tétele közé két scherzót, középpontjába pedig egy Purgatorio címmel ellátott tételt tervezett. Mindebből végül csak az első két tétel és a harmadik egy része készült el (partitúravázlat formájában), míg a többi rész szinte csak a körvonalait nyerte el, mielőtt Mahlert az utolsó nyár végén magukkal sodorták koncertkötelezettségei és amerikai elfoglaltságai. A befejezetlenül maradt szimfónia azonban méltatlanul viharos keletkezési körülményei és töredékessége ellenére is valódi koronája lett annak a felkavaró életműnek, amelynek egyik legfontosabb kérdését Mahler sok évvel korábban így fogalmazta meg: „Mi volt az életcélod? Miért szenvedtél? Nem óriási, rémisztő tréfa az egész?”

Ez az élet értelmét kereső, nyomasztó nyugtalanság Mahler korábbi műveiben is vezérlő elvként működött. Fontos inspirációs forrás volt akkor is, amikor 1901-ben megzenésített három verset a gyermekei elvesztését gyászoló Rückert Kindertotenlieder-sorozatából (1833-34), majd 1904-ben még két dallal kiegészítve ciklussá formálta a darabokat. Bár a Gyermekgyászdalok-sorozatának igyekezett prózai funkciót tulajdonítani (egy korábbi ígéretét beváltva a Schönberg-féle Vereinigung Schaffender Tonkünstlernek nyújtotta be őket), kíméletlenségük őt magát is megviselte. Natalie Bauer-Lechner szerint egy alkalommal kijelentette, „szánja magát, amiért meg kellett írnia ezeket a dalokat, és szánja a világot, amely egyszer majd meghallgatja őket”.

Prófétai hevület azonban ekkor sem fűtötte, ahogyan akkor sem, amikor kilencedik, illetve tizedik szimfóniájának megírásáról kellett döntenie. Semmiféle jel nem utal rá, hogy a halállal való versenyfutásként értelmezte volna Tizedikjének kompozíciós folyamatát, elődei közül például Schuberthez hasonlítva magát, aki fiatal kora ellenére beethoveni módra szintén csak kilenc szimfóniát hagyott maga után. Ebben a vonatkozásban egyébként, ha Mahler csakugyan nem hitt a transzcendens figyelmeztetésben, feltétlenül igaza volt. Schubert ugyanis valójában nem kilenc szimfóniát írt, hanem többet, ugyanakkor viszont a számozott kilenc kompozícióból nem mindegyik kidolgozott egész. A tájékozódást ráadásul az is nehezíti, hogy a leghíresebb töredék, a 8. sorszámot viselő, két tételes h-moll darab eredetileg valószínűleg nem is volt befejezetlen. Legalábbis ezt támasztja alá a feltevés, amely szerint Schubert 1823 szeptemberében valószínűleg ennek a kompozíciónak a partitúráját küldte el az őt tiszteletbeli taggá választó Steiermarki Zeneegyletnek, kísérőlevelében egyetlen szóval sem utalva arra, hogy a mű esetleg nem teljes. Homály fedi, mi történt a partitúrával, az azonban bizonyosnak látszik, hogy a zeneegyletig egyáltalán nem is jutott el. Évtizedekre eltűnt, és csak közel negyven év elteltével került elő Schubert egyik barátja, az egylet és a komponista közt közvetítő szerepet játszó Anselm Hüttenbrenner hagyatékából. Ekkor azonban már mindössze az első két tétel és a harmadik egy részlete volt meg.

A ma esti hangversenyen a Concerto Budapest együttesét Héja Domonkos, a Danubia Szimfonikus Zenekar alapítója és a Magyar Állami Operaház korábbi fő-zeneigazgatója vezényli, a Mahler-dalok szólistája pedig a világhírű amerikai bariton, az opera- és dalénekesként egyaránt ünnepelt Thomas Hampson lesz.