Ha március, akkor Mozart-nap – amelyet idén március 3-án rendezett meg a Concerto Budapest a Zeneakadémián, Keller András művészeti vezetésével és Batta András házigazdai közreműködésével. A kínálatban négy hangverseny és Simon Izabella délutáni gyermekprogramja szerepelt; utóbbira a Kupolateremben, míg a „felnőtt” zenekari hangversenyekre a Nagyteremben, a koradélutáni kamarazenei koncertre pedig a Solti teremben került sor. MALINA JÁNOS BESZÁMOLÓJA.
fotó: Mudra László
Az idei program vezérfonalát két kitűnő vendégművész jelenléte határozta meg: a Berlini Filharmonikusok két fúvós szólistája, Wenzel Fuchs (klarinét) és Stefan Dohr (kürt), akik Mozart-versenyműveket adtak elő, és további darabokban is közreműködtek. Ez igazán szerencsés választás volt, nem csupán azért, mert két valóban nagyszerű előadóművészről van szó, de azért is, mert Mozartot mindkét hangszerhez erős rokonszenv, egy-egy ünnepelt korabeli játékosukhoz – Anton Stadlerhez, illetve Joseph Leutgebhez – pedig szoros barátság fűzte.
A két fúvós vendégművészen, magán a – különböző méretben és összetételben megjelenő – Concerto Budapesten és a hozzá több szálon kapcsolódó Keller-kvartetten kívül két további neves művész lépett még fel a négy hangversenyen: a zongoraverseny szólistájaként Bogányi Gergely, illetve a neves norvég hegedűművész és karmester, egykori Végh Sándor-tanítvány, Arvid Engegård.
A műsornak nem csak a „vezérfonala” volt világos, hanem az egész felépítése is szerencsésnek bizonyult. Mozart életművéből persze nem könnyű úgy kiválasztani négy hangversenyre valót, hogy az ne legyen csupa „nagyon szép” zene. Ám ez a program ezen túl is színesre és kiegyensúlyozottra sikerült, mármint az életmű nem egészen jelentéktelen vokális részének teljes mellőzésétől eltekintve. Képviselve voltak az oeuvre sötét, tragikus és drámai színei és felszabadult, harmonikus pillanatai, könnyed „használati” zenék és időtlen, karcolhatatlan remekművek egyaránt, a kamarazenétől a kisebb vagy nagyobb zenekart foglalkoztató művekig.
A délelőtti nyitókoncertet a concertóknak szentelték. Először Stephan Dohr mutatkozott be Mozart rendhagyó hangszerelésű – klarinétokat és fagottokat is foglalkoztató – K 447-es Esz-dúr kürtversenyének szólistájaként. Játéka tökéletesen igazolta hírnevét: az elemi lendületen és a dinamika és az artikuláció finom megformálásán túl a gyöngéd, érzéki szépségű, de szárnyalni is képes kürthang bűvölte el a közönséget, az a hang, amely bizonyára nem csak bennem idézte fel a nagyszerű Friedrich Ádám emlékét.
Ezt követően a d-moll zongoraversenyben Bogányi Gergely és a karmester, Keller András egymásra figyelve, művészi alázattal, mégis kellő szenvedéllyel tolmácsolta ezt a kivételes mozarti megnyilatkozást, úgy, hogy századszor eljátszva is megőrizte frissességét. Bogányi egy cseppet talán romantikus hangzásigénnyel, de lefegyverző egyszerűséggel, ritmikailag feszesen, a lassú tételben pedig megkapó bensőségességgel zongorázott – játéka letisztultságról, leszűrtségről tanúskodott. Az összhatást tovább emelte a zenekar tisztasága, áttetsző hangzása. A koncert zárószáma a K 297b jegyzékszámú, apokrif Esz-dúr sinfonia concertante volt, amelynek nemcsak a fennmaradt, áthangszerelt változatával, hanem az elveszett eredeti mozarti szerzőségével szemben is egyre több kétely merül fel a kutatás előrehaladtával. Ez persze nem változtat a mű tetszetősségén, hálás fúvós szólamain, még kevésbé azon, hogy a két neves vendég és a két magyar szólista – Horváth Béla (oboa), illetve Mohai Bálint (fagott) – imponáló harmóniában és briliáns szólókkal játszották végig a darabot.
Kora délután a kamarazenéé volt a szó. A Haydnnak ajánlott kvartettek közül a d-moll vonósnégyest adta elő a Keller András–Környei Zsófia–Szűcs Máté–Kokas Dóra felállásban pódiumra lépő (és Szűcs személyében a Berlini Filharmonikusok még egy – korábbi – szólistáját is sorompóba állító) Keller-kvartett. A műsorban hangnemével és részben karakterével a zongoraversenyre rímelő – bár annál jó másfél évvel korábbi – vonósnégyes igen árnyalt és érzelemgazdag, egyszersmind szigorúan kontrollált előadásban szólalt meg, az azonban észrevehető volt, hogy míg a kvartettben hosszú idő óta együtt játszó két hegedűs gyakran úgyszólván egyetlen hangszerré összeolvadva muzsikált, addig a teljes együttes egymáshoz kifogástalanul alkalmazkodó, de még nem teljesen és szétválaszthatatlanul összeérett csapat benyomását keltette. Feltétlenül említést érdemel az a tény, hogy az (itt) újonc Kokas Dóra szólistaként külön-külön is jelentős társai mellett is kitűnt hallatlanul kifejező, intenzív muzsikálásával.
A népszerű c-moll adagio és fúgát általában vonószenekarok játsszák, ritkán szólal meg az eredetileg elképzelt vonósnégyes-előadásban. Nos, mind a kései, 1788-as lassú bevezetés, mind maga a fúga igen sokat nyer mélységben és intenzitásban akkor, ha minden szólamot egy-egy jelentékeny művész szólaltat meg. Különösen felvillanyozó volt a fúgatéma harmadik, ütemsúlyra eső hangjának a kéziratban jelölt, de legtöbbször „elkent” staccatójának élessége, s általában az egész tétel „nem mozartos” szigorúsága, keménysége. A koncertet záró A-dúr klarinétötös olyannyira megkapó volt, hogy nem is próbálok meg a részletekbe bocsátkozni. Wenzel Fuchs játékát, hajlékonyságát, gyöngyöző hangjait, derűs kiegyensúlyozottságát nehéz nem tökéletesnek nevezni; az egész előadást, az öt művész együttjátékát talán magától értetődő egyszerűségként jellemezhetném leginkább, tudván, hogy ennek elérése a legnehezebb dolgok közé tartozik. A lassú tétel szordínós ütemeinek pianissimói és elhaló sóhajai pedig nagyon ritkán hallhatók ennyire szívszorító előadásban.
A másik délutáni hangversenyen a hosszúsága miatt ritkábban játszott Haffner-szerenád csendült fel Arvid Engegård vezetésével és hegedűszólóival. Ez a menyegzői zene természeténél fogva derűs alaphangulatú, ám – a fúvós szerenádokhoz hasonlóan – széles kifejezési skálán mozog, és kitárulkozó, meditatív vagy éppen sötét és sötét-szenvedélyes pillanatokban sem szűkölködik. A zenekar és vezetője értőn és differenciáltan szólaltatta meg a partitúrát, s Engegård hegedűjátéka is remekbe szabott volt.
Az esti zárókoncerten Keller András vette vissza az irányítást. Bevezetésképpen a Figaro lakodalma nyitányát játszották el magával ragadó temperamentummal. Majd a Klarinétverseny következett: elvarázsolt zene elvarázsolt előadása, amelyben a hangszerszerűség teljességének gyönyöre a szólistáról a hallgatókra is átragadt. A tetőpontot pedig a mű középső tételének már-már földöntúli atmoszférája, távolból felhangzó, nosztalgikus hangjai jelentették.
Az ezt követő K 385-ös Esz-dúr kürtverseny első tételében, a nagy cadenza legnehezebb pillanataiban Stefan Dohr apró megbicsaklásai keltettek meglepetést, egyebekben azonban ez a versenymű is elbűvölően szólalt meg, különös tekintettel a zenekari pianók puhaságára és finomságára. A koncertet és a Mozart-napot lezáró K 385-ös Haffner-szimfónia azután megint egyszer felvillanyozó előadásban szólalt meg: a nyitótétel sistergő rakéta-skálamenetei a vonósokon, a lassú tétel áramütésszerű fúvós forte-piano hangjai, a zárótétel elementáris, mégis féken tartott vadsága, az egész előadás egyetlen pillanatra sem csökkenő intenzitása remek zárása volt az egész impozáns Mozart-napnak.
