Mihail Pletnyov kétségkívül azok közé a művészek közé tartozik, akik nem kifejezetten a közönségnek játszanak. Bár fontos számára, hogy a hallgatóság megérintődjön, saját bevallása szerint elsősorban önmaga számára játszik.

„Ha magamnak játszom, akkor minden erőmet arra összpontosítom, hogy megfeleljek a lehető legmagasabb mércének.

Mindemellett persze tisztában vagyok vele, hogy az emberek figyelnek, és minél jobban játszom, annál jobban bevonódnak ők is, ami nélkül nem is volna érdemes színpadra lépni” – fejtette ki egy alkalommal.

Huszonegy évesen megnyerte a moszkvai Nemzetközi Csajkovszkij Zongoraversenyt, és azonnal lenyűgöző világ körüli turnékra szóló meghívásokkal halmozták el. Karrierje egy időre a vasfüggönyön belül rekedt, hiszen amikor a Szovjetunió bevonult Afganisztánba, a meghívásait lemondták. Mindezt sztoikus nyugalommal vette tudomásul, és tanítani kezdett. Visszatekintve gazdagító időszakként értékelte ezeket az éveket, amelyek lehet, hogy a korai kiégéstől mentették meg.

fotó: Posztós János

Filozofikus személyisége a mai napig áthatja munkásságát. Játékosság és komorság, humor és borongósság egyszerre jelenik meg, amikor színpadra lép. Karmesterként és zongoraművészként is folyamatosan meglepi a közönséget örökké megújuló, átgondolt, megismételhetetlen előadásaival.

A Grammy-díjas művész saját bevallása szerint nem szereti a felvételeit visszahallgatni, mert ami a koncertteremben történik, az egyszeri és megismételhetetlen.

„Csak az alkotás pillanata számít, amikor olyan erők irányítanak, amelyekről nem tudom, honnan származnak” – nyilatkozta.

A Mozart Planet blogunkon  megjelent teljesí írást itt olvashatják.