Mozart-nap 3. - Szimfónia és sinfonia concertante

A sinfonia concertante Mozart korának kedvelt műfaja volt, és ahogy a neve is jelzi, alapvetően a szimfónia és a versenymű keveréke, mely csodálatos módon egyesíti azok különböző sajátosságait. Haydnhoz hasonlóan Mozart is maximálisan kihasználta meglehetősen szerény zenekari együttesét; a műben nincsenek ütőhangszerek, még fuvolák vagy Mozart szeretett klarinétjai sem, ellenben a brácsákat kettéosztja a gazdagabb vonóshangzás érdekében. Sokak szerint az Esz-dúr sinfonia concertante (K. 364) Mozart legnagyszerűbb „hegedűversenye”, mely a szerző öt hivatalos hegedűversenyét is felülmúlja. Ugyanakkor a brácsa szerepe itt egyáltalán nem másodlagos. Mozart második szólista hangszerének megválasztása igen sokatmondó: bár kiváló hegedűs volt, ő maga szívesen játszott brácsán a vonósnégyes együttesekben, hiszen akárcsak J. S. Bach, ő is szeretett a harmónia közepén elhelyezkedni. Éppen ezért a két hangszer teljesen egyenrangú, játékos párbeszédet folytat egymással. Az eredeti partitúrában a szerző a brácsa szólamot D-dúrban írja be, a brácsaművésznek így egy félhanggal feljebb kell hangolnia a húrokat, ami a feszesebb húrok által a brácsának fényesebb hangzást ad, ellensúlyozandó a hegedű szokásos rivaldafényt elnyelő rezonanciáját. A két szólista figyelemre méltó együttműködése, valamint az általuk létrehozott magával ragadóan szép hangzásvilág felejthetetlenné teszi Mozart mesterművét. A közönség nem először csodálhatja meg Kelemen Barnabás és Kokas Katalin különleges zenei összhangját Mozart kivételes művének előadása közben, melyet a művészházaspár ezúttal a Liszt Ferenc Kamarazenekarral szólaltat meg.

A mítosz és a valóság gyakran ellentmond egymásnak, amikor Mozart rövid életének utolsó szakaszára tekintünk. 1788 nyarán, 32 évesen írta meg három utolsó szimfóniáját, az Esz-dúr (K. 543), a g-moll (K. 550), és a C-dúr (K. 551) szimfóniát. A nehéz anyagi helyzetére utaló levelekben egyfajta zálogul emlegeti ezen munkáit kölcsönökért cserébe, és bár számos legenda szól arról, hogy Mozart nem érhette meg e művek bemutatását, a bizonyítékok nem erre utalnak. A késői műveinek korabeli fülekre gyakorolt hatásával kapcsolatban keringő legendák azonban igaznak bizonyultak, hisz ezek a művek valóban kihívást jelentettek mind a hallgatóság, mind a zenészek számára. Különösen utolsó szimfóniái térhettek el radikálisan a megszokottól, hisz míg a mi szimfónia-felfogásunk Beethovennel kezdődik - éppen ezért valami rendkívül mély, monumentális mű jelenik meg előttünk -, Mozart közönsége azt várta, hogy egy szimfónia viszonylag rövid és könnyed legyen. Az Esz-dúr szimfónia (K. 543) - a szokásos oboák helyett klarinétokat használva, grandiózus nyitányával és a szerzőtől szokatlan módon egyetlen témát sokféle formában kibontó zárótételével – különleges zenei élménynek ígérkezik a hallgatóság számára a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában, Takács-Nagy Gábor dirigálásával.