Nyikolaj Luganszkij és a Concerto Budapest

Az 1956-os forradalom és szabadságharccal szinte egybeforrott Beethoven-nyitány (amely az események alatt majdhogynem végtelenítve szólt a rádióban), októberi hangversenyünk nyitószáma, a forradalomra való emlékezés jegyében szólal meg. Goethe Egmont című drámájában a címszereplő holland gróf a spanyol elnyomás ellen küzdő, szabadságukért harcoló németalföldiek élére áll, majd elbukik. A küzdelmes hang a bonni mester leglíraibb, legromantikusabb, talán legeredetibb hangú G-dúr zongoraversenyében is megjelenik. Ez a színpad „bent van” – hogy a Kékszakállú prológjának ismert sorára utaljunk – az emberi lélek gyötrődései (zenekari recitativo) küzdenek a megváltó, mindent elsimító szerelemmel (zongora kantilénája), vagy, ahogy egy korai Beethoven-monográfiában olvashatjuk, Orfeusz könyörgése áll szemben az alvilág zord, fejrázó tagadásával. Csajkovszkij 5., e-moll szimfóniájában az érzelmi görbe még jobban aláhanyatlik, a tételekben „leit-motiv”-szerűen visszatérő kopogó sorsmotívum a szerző szavaival élve „teljes meghajlás a sors, illetve a végzet kifürkészhetetlen parancsa előtt.” E programmondatnak valamelyest ellentmondva a tételekben tobzódóan gazdag karakterek, változatos zenei gondolatok egész sorát élvezhetjük, a sorsmotívum különböző alakváltozásai inkább mementóként, figyelmeztetésként törik meg az eseménysort.