Fotók: Festival Ljubljana Darja Stravs Tisu

A műsoron Rachmaninov mind a négy zongoraversenye szerepel, korunk kiváló muzsikusa, az orosz zongoraművész-karmester-komponista, Mihail Pletnyov szólójával – aki 2022 óta a Concerto Budapest rezidens muzsikusaként szinte hazajár a magyar fővárosba –, valamint egy-egy mű a zenekar védjegyének számító Bartóktól: az első este A csodálatos mandarin-szvit, a másodikon a Magyar képek, utóbbi már nem Keller András, hanem egy vendégkarnagy, a szintén orosz származású és zongoristaként ugyancsak tevékeny dirigens, Alexei Kornienko vezényletével.

A Concerto Budapest helye a világtérképen

A zenekarral utazhatok én is a Ljubljanai Fesztivál meghívottjaként, hogy meghallgassam az első hangversenyt – na meg egy-két próbát –, hogy a kedves olvasó is betekintést nyerhessen a kulisszák mögé, hiszen a rövid sajtóközleményekben és évadbejelentőkön maximum csak tényszerű adatokat hallhatunk arról, hogy a Budapesten és vidéki városainkban rendszeresen fellépő, kiváló együtteseink úgy mellesleg meghívást kapnak egy-egy külföldi koncertre vagy hosszabb turnéra, aztán másnap vagy emlékezünk rá, vagy nem, hiszen mi nem voltunk ott. Nekünk inkább az számít, hogy a saját fülünkkel mit hallottunk – vagy hallhatunk majd – tőlük a Müpában vagy a Zeneakadémián. És talán nem is gondolnánk azt, hogy Keller András, akinek neve hallatán minden magyar zeneértő azonnal a Concerto Budapestre asszociál, külföldön leginkább hegedűművészként, kvartett-játékosként, a Keller Quartet alapítójaként ismert és világhírű, így

 „fontos feladat, hogy karmestert és zenekarát mint organikus egységet a nemzetközi színtéren sikerre vigyük”

– avat be a részletekbe a buszon mellettem ülő Szabó Stein Imre, az együttes nemzetközi stratégiai és média főtanácsadója. A Concerto Budapest  egyre gyakoribb vendég külföldön is, az elmúlt években megfordultak többször Ázsiában, Európa jelentős koncertközpontjaiban, tavalyelőtt és tavaly Nagy-Britannia és Írország kiemelkedő hangversenytermeiben, ezt az ismertséget az elvitathatatlan zenei kvalitások mellett pedig nagy mértékben segítették a ma már a világ bármely táján elérhető, a MEZZO TV-n futó díjnyertes koncertfilmek, a nagy nézettségű élő streamek, valamint a nemzetközi sajtóban megjelent, szuperlatívuszokban beszélő kritikai beszámolók.

De amikor megannyi kiváló szimfonikus zenekar járja a nagyvilágot a Bécsi Filharmonikusoktól a Londoni Szimfonikusokig, a Los Angeles-i Filharmonikusoktól az NHK Szimfonikus Zenekarig, mitől lehet egyedi a Concerto Budapest? Keller András szerint azon túl, hogy a zenekar tagjai egytől egyig kiváló muzsikusok, a bartóki hagyományok is meghatározzák a zenei gondolkodásmódot, és hogy ezt a dirigens egykori mestere, Kurtág György tanításán keresztül sajátíthatta el, óriási pluszt jelent e tudásanyag továbbadásában is. „Bartóknak arra a parlandójára, Kurtágnak arra az énekbeszédszerű hangzására gondolok itt, amely képes megőrizni a nagy zenei íveket, miközben minden gesztus él és lélegzik benne” – összegezte egy korábbi interjújában Keller. 

A kulisszák mögött

Ljubljana felé tartva azon gondolkodom, hogy micsoda logisztikai háttérmunka szükséges egy ilyen turnéhoz – ez Keller Annie feladata a zenekarnál – pedig most nem is a tengerentúlra megyünk, hanem csak hétórányi buszútról van szó, de ahhoz is a három busz mellett még szükség van kamionra a hangszerek szállításához, illetve a zenészeken kívül a művészeti és a zenekari menedzser, valamint további munkatársak is velünk tartanak, hogy minden olajozottan működjön, hiszen a szoros menetrendet magam is kézhez kapom, és szörnyülködöm, hogy egy gyors becsekkolás után talán csak egy kávéra van idő, és máris háromórás próba vár a zenekarra, ráadásul még nem a koncert helyszínén, hanem a Filharmónia épületében, ahová karszalagot kapnak az illetékesek, ugyanis épp a patinás épület előtti téren (Kongresni Trg) ünneplik az EB-ről aznap hazatérő szlovén válogatottat, akikkel a zenekar több tagja is szelfizik a próbaszünetben. A próba egy részét magam is hallgatom a karzatról, Rachmaninov I. (fisz-moll) zongoraversenyével kezdenek, és alapvetően az történik, amit egy zenekari próbára gondolva elképzelnénk: Keller András vezényel, néha egyeztet Mihail Pletnyovval, olykor-olykor leállítja az együttest, majd egy-egy szakaszt újraindít, miután elmagyarázza, mit játsszanak másképp. Ami azonban más, mint ahogyan elképzelnénk, hogy a karmester nem egyfajta diktátorként vagy egyeduralkodóként jelenik meg előttünk, hanem olyan muzsikusként, aki kvázi kollégái kamarapartnereként viselkedik. 

Mintha egy nyolcvanfős vonósnégyes próbálna:

 miután Keller megfogalmazza gondolatait egy-egy muzsikus felé, ők esetenként visszakérdeznek, kiegészítik a gondolatot, maguk is önálló ötletekkel járulnak hozzá a mű megformálásához. Tetszik ez a fajta óriási méretű pingpongozás.

Közben Pletnyov pedig úgy ül a zongoránál, mint én a laptopom mellett, kissé szenvtelenül, kicsit görnyedten. Olyan, mintha néha unatkozna, pedig nagyon is jelen van, nagyon is figyel, és ha kissé markírozik is – vagyis nem ad bele a próbába száz százalékot, hiszen tartalékol a koncertre – gesztusaival (melyek olykor kifejezetten túlzóak) felhívja a figyelmet a legfontosabb zenei történésekre, részben ő is irányítja a zenekart, játék közben odanéz a dallamot épp játszó szólistára vagy szekcióra, és a néhány alkalom, amikor valamit meg kell beszélni, az mindössze nüánsznyi ritmikai pontatlanság vagy dinamikai kérdés megvitatására szolgál. 

„Ki a főnök: a karmester vagy a szólista?”

A II. (c-moll) zongoraverseny esetében már más a helyzet: a világ talán egyik leghíresebb versenyművéről, melyet Pletnyov már valószínűleg több százszor eljátszhatott – és vezényelhetett is – határozott véleménye van az orosz muzsikusnak, és a próba hallgatása közben eszembe jut a New York-i Filharmonikusok legendás, 1962. április 6-i hangversenye, amikor egy váratlan pillanatban kijött a pódiumra a karmester, Leonard Bernstein, és beszédet mondott a közönségnek. Ez épp Brahms d-moll zongoraversenye előtt hangzott el, melynek szólóját Glenn Gould játszotta, akinek koncepciójával a dirigens tulajdonképpen nem értett egyet, de mégis vállalta a közreműködést, hiszen egy jelentős és hiteles kollégájáról volt szó. Ekkor hangzott el a kérdés a közönség nevetésével kísérve: „ki a főnök egy versenyműben: a karmester vagy a szólista?” Máris megnyugtatom az olvasót: a ljubljanai koncerten semmi ilyesmi nem történt, ugyanakkor a próbán mégis felmerül bennem ez a kérdés, hiszen sokkal gyakrabban állítja meg Pletnyov a folyamatot, mint előzőleg a fisz-moll zongoraversenynél, néha bejátssza a zenekar szólamait is (érezhetően az egész mű a fejében van minden szólamával), és itt még erősebben él a túlzott hangsúlyozásokkal. Egy ponton kifejezetten kéri, hogy bármit is írt a szerző – mezzofortét vagy crescendót –, maradjanak a piano tartományban, hiszen – és e pillanatban bejátszotta a zongoraszólam egy érzelmesebb szakaszát – „ez akkor is jól szól, ha ti épp nem játszanátok semmit” – jegyezte meg viccesen, kiváltva ezzel a zenekar tagjaiból is egy jóízűbb nevetést. 

Közben Keller és Pletnyov között persze végig erős az összhang. 

A próba tehát remek hangulatban telik, és még felszabadultabb A csodálatos mandarin során, ahol már külön a szólistára és az idegennyelvű kommunikációra nem kell figyelni, csak Bartók zenéjére, persze ez a csak Keller András és a Concerto Budapest esetében a kottahűséget, a metronómjelzések pontos betartását, és, úgy általában véve, a perfekcionizmust jelenti. Mihail Pletnyovot a koncert kapcsán a szlovén tévé is lencse- és mikrofonvégre kapja, aki hasonlókról számol be: „Már vezényeltem ezt a zenekart, játszottam is velük: fantasztikus muzsikusok, akik motiváltak a munkára, arra, hogy a legjobbat nyújtsák, hogy képviseljék a zenét, amit játszanak”. Keller pedig, akit majd csak a koncert után kérdezek meg röviden a Pletnyovval való zenélésről, „korunk egyik legnagyobb muzsikusának” nevezi az orosz kollégát, aki „fenomenális zongoraművész és karmester”, és örül, hogy a zenekara egy ilyen élő legendával dolgozhat együtt, hogy betekintést nyerhetnek egy ilyen páratlan elme zenei gondolkodásmódjába.

Közép-Európa legnagyobb fesztiválja?

Ljubljanában már volt szerencsém két éve turistáskodni, és azonnal beleszerettem a romantikus kisvárosi hangulatba, a Ljubljanica folyó(cska) partján fekvő éttermek esti nyüzsgésébe, a város felé magasodó vár látványába, a gyönyörű Tivoli parkba, ahová most sajna nem jutottam el, és a kulturális pezsgésbe, hiszen múzeumok, színházak, koncerthelyek is szép számmal találhatók a Budapesthez képest igencsak picike szlovéniai fővárosban. Élhető helynek tűnik, ahol a levegő minősége is érezhetően jobb, mint otthon. A Concerto Budapest instagramján található blogposztból, Gyermán Júlia beszámolójából értesülök róla, hogy nekik is volt idejük kis városnézésre, a zenekar egyik meg nem nevezett tagját is elvarázsolta „a város mediterrán hangulata, kis utcái, a vár, a parkok, a folyó festői kis hídjaival és a rendkívül sok fa, virág”. Egy szó mint száz: Ljubljanát látni kell.

 
fotó: Bernáth Orsolya

Ha pedig a kedves olvasó szereti a zenét – márpedig feltételezem, ha eddig eljutott a cikkben –, akkor érdemes ezt a látogatást nyárra, a Ljubljanai Fesztivál idejére tervezni, melyet idén hetvenkettedik alkalommal rendeznek meg, ráadásul június 20-tól egészen szeptember 3-ig zajlanak a programok: klasszikus zenei koncertek – minden műfajban a szólóestektől a kamarán át a szimfonikus zenekarokig, az oratóriumtól a baletten át az operáig, de izgalmas fúziók is hallhatók – például Frank Zappa és Chick Corea zenéje –, illetve kiállítások és workshopok is színesítik a fesztivált. Az 1952-ben még turisztikai hétként indult rendezvénysorozat a következő esztendőben már nyári fesztiválként folytatódott, amely az évek alatt egyre bővült, és olyan neveket látott vendégül sok évtizedes története során, mint Yehudi Menuhin, Msztyiszlav Rosztropovics, José Carreras vagy Ennio Morricone, együtteseket a Bécsi Filharmonikusoktól a milánói Scala zenekarán át a moszkvai Bolsoj Színház társulatáig. A nyár folyamán hetven-nyolcvan esemény közel nyolcvanezer nézőt-hallgatót vonz a szlovén fővárosba nemzetközi viszonylatban, hiszen a világ legjobbjai szerepelnek itt. Ma már célja a fesztiválnak az is, hogy felkutassa a fiatal tehetségeket, mesterkurzusokat is szerveznek, és tulajdonképpen egész évben találkozhatunk kisebb-nagyobb eseményekkel, melyek a Ljubljanai Fesztivál égisze alatt jönnek létre.

Ha Salzburgot valamivel nyugatabbra soroljuk, bátran állíthatjuk: Közép-Európa egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb fesztiváljáról beszélünk. 

Az idei programba a Concerto Budapest hangversenyei pedig olyan együttesek és nevek társaságába kerültek, mint az Orchestra del Maggio Musicale Fiorentino és a Filarmonica della Scala, Sir Antonio Pappano, Riccardo Chailly, Zubin Mehta és Charles Dutoit, a zárókoncerten pedig Martha Argerich is fellép majd. Pazar felhozatal.    

Élesben: a koncert

Nemrég áradoztam a festői Ljubljana szépségéről, azonban koncertterme, a szlovén nemzeti költőről, Ivan Cankarról elnevezett Cankarjev Dom méltán versenybe szállhatna a világ legcsúnyább hangversenyközpontja címért, hiszen az épület (legalábbis kívülről) az azt körülvevő Köztársaság térrel (Trg republike) a szocreál Jugoszlávia maradványa, bent azonban már teljesen más látvány fogad. A koncertre folyamatosan érkezik a közönség, és már csak az impozáns, közel ezerhatszáz fős befogadó képességű koncertterembe beülve látom, hogy telt ház fogadja a hamarosan színpadra lépő zenekart, ami pedig még jobban meglep, hogy a közönség összetétele életkorát tekintve igen vegyes, sőt, nagyon nagy számban képviselteti magát a fiatalabb (húszas-harmincas éveiben járó) korosztály. Ennek okát később a fesztivál igazgatójával, Darko Brlekkel és kollégáival való rövid beszélgetésem során is firtatom, vajon oktatás kérdése-e, vagy mitől népszerű náluk a klasszikus zene a fiatalok körében, de kielégítő választ nem kapok az egyetértő bólogatáson túl, csak annyit tesznek még hozzá, hogy külföldiek is szép számmal jöttek a koncertre, leginkább olaszok. És ha már a közönség összetételénél tartunk, szemlátomást a Ljubljanai Fesztivál koncertjén részt venni komoly társasági esemény, ahová annak ellenére, hogy nincs dress code, illik ízlésesen felöltözni, a legszebb estélyikben, koktélruhákban, öltönyökben megjelenni. Hozzáteszem, beszélgetésre és egy pohár bor vagy pezsgő elfogyasztására még a koncert után is van lehetőség, az élményeket meg kell beszélni, és nem rögtön a buszhoz vagy az autóhoz rohanni.

Az első műsorszám előtt szlovénul elhangzik néhány szó a műsorral kapcsolatban, picit nehezményezem, hogy angolul nem, hiszen mégiscsak egy rangos nemzetközi fesztiválon vagyunk, de minden bizonnyal azt mondhatták be, hogy a kiadott műsortól eltérően nem Rachmaninovval, hanem Bartókkal indítunk. Keller András bejön, lendül a pálca, és megelevenedik A csodálatos mandarin nyüzsgő, harsány nagyvárosi hangja. Az akusztika kiváló, a közönség pedig figyelmesen hallgatja a magyar komponista nem éppen könnyen emészthető muzsikáját, egyedül egy öt-hatéves forma kislányt látok az első sorban, aki mutatóujjával végig bedugja a fülét a Bartók-mű közben. De ő a kivétel, aki erősíti a szabályt. Megcsörrenő mobiltelefon persze itt is van, cukorkáspapír-zörgés már hál’istennek, nincs, és leginkább lélegzetvisszafojtva, minden idegszállal hallgatják a bartóki zenét. Óriási siker, megérdemelten. Ezután következik Rachmaninov I. (fisz-moll) zongoraversenye. 

Standing ovation

Az előző napi próba során nem teljesen győződtem meg arról, hogy Pletnyov – aki szemlátomást úgy ült a zongoránál, mint aki picit belefásult már az évtizedek rutinjába –, mennyire lesz hatással rám a koncerten, és ha ennek az írásnak kritika lenne a műfaja, akkor most egy hosszabb töprengő szakasz következne, hiszen bizonyos pillanatokban elvarázsolt néhány spontán megoldása, máskor pedig nem értettem, hogy miért is emel ki egy-egy belső szólamot, amit soha senki nem szokott – és a kottába sincs beírva –, miért játszik valamit gyorsabban vagy lassabban (esetleg hangosabban vagy halkabban), interpretációjában esetlegesség van-e vagy sokkal inkább élet, frissesség, egyfajta teremtő, zeneszerzői hozzáállás, aminek köszönhetően 

olyan improvizatív hangulata van a játékának, mintha egy jazz-zongoristát hallanánk.

 A spontán zenei ötletek – melyek talán a próbákon fel sem merültek – ugyan nem könnyítik meg a zenekar együttjátékát, de hallatszik, hogy inspirálják a muzsikusokat, Keller vezetésével reagálnak minden egyes rezdülésre. Ettől függetlenül maga a darab most sem lopja be magát igazán a szívembe, és a közönségen is azt érzem, hogy a második részt, a jól ismert slágert, Rachmaninov II. (c-moll) zongoraversenyét várják. Ennél a műnél már együtt lélegzünk mindannyian az előadókkal, a végén pedig hatalmas a siker, és amit itthon még nem tapasztaltam, azonnali álló ovációval fogadják a zenészeket, hosszú percekig. Pletnyov két rövid ráadással – egy álmodozó Csajkovszkij-noktürnnel és egy tüzes Moszkowski-etűddel – hálálja meg a szűnni nem akaró tapsot. Engem személy szerint a ráadások a versenyműveknél jobban meggyőznek az orosz zongoraművész karizmájáról és delejes varázsáról, mindenesetre a koncert hatására felszabadult energiáknak köszönhetően, állíthatom, mindenki gazdagabb lélekkel távozott a Cankarjev Domból. 

Epilógus helyett

Nem kérdés, perfekcionizmus jellemzi mind Keller András, mind zenekara tagjainak hozzáállását, ahogyan utaltam is már rá, és a koncert után a fogadáson – amelyet a Liszt Intézet és a Fesztivál adott a zenekar és Magyarország soros EU elnökségének tiszteletére – pedig arról beszélgetünk Szabó Stein Imrével és a fesztivál néhány munkatársával, hogy talán azért tud ez az együttes igazán eredeti lenni, mert mer kockáztatni. Egyrészt a repertoár tekintetében, hiszen a hazai hallgatók már tudják, hogy kivétel nélkül izgalmas műsorokkal (és vendégművészekkel) készülnek, a sajátos arcélt pedig meghatározza a magyar muzsika – különösen, de nem kizárólag Bartók, Kurtág és Eötvös zenéje – és általában véve a kortárs zene, de abban is

vállalják a rizikót, hogy nem a produkció biztonságossága a cél, nem az, hogy egy zenemű pontosan ugyanúgy szóljon holnap, mint ahogyan ma, hanem épp ellenkezőleg: éljen, ne váljon sterillé és unalmassá. 

Odakeveredek néhány szólamvezetőhöz is a rövid, koncert utáni fogadáson: Klenyán Csaba (klarinét), Mohai Bálint (fagott) és Tóth Bálint (kürt) a kérdésemre, hogy hogyan érezték magukat, röviden és pozitívan válaszolnak, ebbe pedig beleértik mind a terem akusztikáját, mind a Pletnyovval való muzsikálást, és természetesen a közönség rendkívül pozitív reakcióját is. Persze Klenyán Csaba rögtön visszakérdez, hogy mi mit hallottunk a zongorista játékából, mivel ők igen féltek, hogy elnyomják az orosz muzsikus finom, hatalmas hangerőt mellőző zenélését. De megnyugtatom őket, hogy remek volt az összhang, azonban feltételeztem, a szólista spontaneitása miatt igencsak figyelni kellett, hogy mindenre időben reagáljanak. Ebben megerősítettek, de ugyanazt fogalmazták meg, mint korábban Keller András, hogy óriási lehetőség a szakma egy ilyen kiválóságával együtt dolgozni. A szállás felé sétálva kicsit sajnálom, hogy én már lemaradok az Alexei Kornienko vezényelte másnapi koncertről, amely – ezt már a zenekar instagram oldaláról, Gyermán Júlia beszámolójából tudom meg – hasonlóképpen telt házas volt és ugyancsak álló ovációval ért véget. Ahogyan posztjában írja: „Ennél szebben nem is végződhetett volna a vendégszereplésünk és a nagyon intenzív, fantasztikus évadunk se!” Ehhez már mást talán nem is lehet hozzátenni, mindössze hasonlókat kívánni a következő szezonra is.