Október 24-én, az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett hangversenyt a Concerto Budapest. Bár nem lehet azt állítani, hogy minden előadott mű magyar volt, mégis több kapcsolta össze őket, mint ami zenetörténetileg vagy strukturálisan közös volt bennük. A „szépséghiba”, vagyis a magyar szerzők, Liszt és Dohnányi után Beethoven műsorra tűzése szavatolta, hogy nem lett az estnek kényszeredett hazafiaskodó lelkülete. - Szilárd Zsigmond írását itt olvashatják tovább.
fotó: Valuska Gábor
A műsor és így a tisztelgés gerincét a szabadság jelentette, ami ugyanakkor nem volt szájba rágva. Sőt, egyik mű alaptémáját sem ez a gondolat képezte, mégis mindhárom darab, és így a koncert is a szabadság eszméje köré szerveződött.
Liszt ritkán hallható szimfonikus költeménye, a Hungária volt a nyitószám. Komoly adóssága a magyar koncertéletnek, hogy nem ismerjük Liszt életművét. A szimfonikus költeményei közül csak néhányat játszanak, pedig olyan műfajteremtő alkotásokról van szó, amelyek a liszti gondolkodás és a szerző zenei mélységeinek legpregnánsabb darabjai. A Concerto Budapest által megszólaltatott Liszt–mű nemcsak a zeneszerzőről alkotott képünket gazdagította, és egészítette kis tudásunkat, hanem a szerző mélyen átélt magyarságával is szembetalálkozhattunk. Ezt a kimagasló sűrűségű érzelemvilágot tudta kitűnően reprezentálni a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében a zenekar Keller András vezényletével.
Liszt a Hungária témájának az 1848-as szabadságharcot tette meg, így ez az alkotás került a legközelebb a szabadságfogalomhoz. A forradalom bukását megidéző, folyamatosan átalakuló főtéma levetkőzi keserűségét, vontatottságát és reményteljesen tudja magát megfogalmazni. A szabadságot Liszt tehát a jövőben találta meg, és nem idealisztikusan, a távolba helyezve álmodozott róla, hanem szilárd eltökéltséggel hitte, hogy mindaz, ami a magyarsággal (a főtémával) történt, sorsszerű volt, és hogy a szabadság igenis karnyújtásnyira van.
Dohnányi Változatok egy gyermekdalra című opusa a ,,Hull a pelyhes fehér hó” kezdetű dalt zongoraversenyként, kompozíciótechnikailag variációs formában bontotta ki. A bombasztikus zongoraszólót Várjon Dénes adta elő, akinek nem volt könnyű feladata: hol elképesztően sok hangot kellett iszonyatos sebességgel megszólaltatnia, hol szinte bárgyúan egyszerű uniszónót. E két véglet között végig fölényességnek kellett uralkodnia, hiszen tulajdonképpen az egész mű: egy nagy fityisz. Várjon Dénesnek szinte standupolnia kellett, a nyelvtörők kegyetlenségét hadarva vagy lelassítva saját egyszerű fogalmazásmódját. És Várjon végig jelen volt, olyan biztos kézzel uralta a darabot, annak humorát és még a közönséget is, amilyen koncentrált figyelmet, technikai és mentális virtuozitást csak ritkán lát az ember. Nem is csoda, hogy Dohnányi művei nem igazán népszerűek: keveseknek van birtokában annyi eszköz, ráadásul olyan magabiztossággal, mint Dohnányinak, így a zongorastimmet interpretálóknak a szerző önmaga felé támasztott kihívásait kell megugrania. Várjon Dénesnek elég eszköze, magabiztossága és zenei érzékenysége volt ahhoz, hogy felnőjön Dohnányihoz, és így művét velünk is megértesse.
A ráadásban Beethoven Pathétique szonátájának második, Adagio cantabile tétele szólalt meg. A műben beteljesedő bensőségesség vezetett át minket Beethoven világába. Emellett Várjon Dohnányi és Beethoven közös hangját is megtalálta: a gyermeki egyszerűségben rejlő végtelen nyugalmat és biztonságot.
A Papageno oldalán megjelent teljes írást a IDE kattintva olvashatják.
