A Concerto Budapest – hagyományteremtő szándékkal – most először rendezi meg a háromnapos A Hegedű Ünnepét. Január 9. és 11. között neves magyar művészek a zeneirodalom számos remekét szólaltatják meg a Budapest Music Centerben és a Zeneakadémián. Köztük van Pusker Júlia, akit egyik méltatója „a hegedű arisztokratájaként” jellemzett. Vele beszélgettünk fellépéseiről, a hangszeréhez fűződő kapcsolatáról, a pihenésről és az ünnepekről. Az interjút Szigeti László készítette.
fotó: Csibi Szilvia
– Hogyan tekint a budapesti fesztivál elé?
– Nagyon várom, mert Dvořák a-moll hegedűversenyét is játszani fogom. Erre még csak egyszer volt módom zenekarral, s annak is már lassan tíz éve. Gyönyörű darabról van szó, amelyet ritkán hallhat a közönség. Kimondottan közel áll hozzám, abszolút az én világom. Számtalan különböző karaktert jelenít meg a szerző, a játékosságtól a drámaiságig minden megtalálható a műben. A fülbemászó melódiák ellenére viszont kihívást is tartogat jócskán, nem olyan egyszerű technikailag, mint elsőre gondolnánk. Örülök, hogy Keller András ezt a versenyművet ajánlotta a műsor összeállításakor.
Emellett a Budapesti Vonósokkal a nyitónapon adjuk elő Mozart A-dúr hegedűversenyét. Ellentétben a Dvořák-művel Mozartnak ez talán a legismertebb és legtöbbet játszott hegedűversenye. Ezenkívül Ysaÿe első szólószonátáját is játszom azon a koncerten, amelyen mind a hat szólószonáta elhangzik majd. Ebben a darabban a legnagyobb kihívás a magas technikai felkészültség mellett az ívek felépítése, illetve az, hogy a szerző egyetlen hegedűvel próbál teljes zenekari hangzást elérni. Ezután következik a Dvořák-hegedűverseny, úgyhogy nagyon kevés idő telik el a kettő között. Izgalmas dimenziója lesz az estnek a két alapvetően eltérő zenei nyelv közötti váltás.
– Nem először lép fel a Concerto Budapesttel.
– Már jó pár éve, hogy velük muzsikálhattam. Örömmel várom az újabb együttműködést, és kíváncsi vagyok, hogyan formálódott a zenekar hangzása az elmúlt időszakban. Más élmény őket koncerten, közönségként hallgatni, mint együtt próbálni és játszani, megélni azt a fajta közös zenélést, amely egy hegedűverseny esetében szinte kamarazenei jellegű.
– Már egy éve annak, hogy egy 1714-ben készült Stradivari-hegedűn játszik, amelyet néhai mesterétől, Pauk Györgytől vehetett át.
– Alig hiszem el, hogy tényleg nálam van. Még most is szokom. Nyilván már rutinosabban mozgok rajta, jobban ismerem, mik a tendenciái, milyen változásokon megy keresztül az időjárás, az utazások hatására, vagy hogy a különböző művek hogyan szólalnak meg rajta, de még most is ér meglepetés. Egy-egy alkalommal felkapom a fejem: nem számítottam rá, hogy így fog reagálni. Minden nap egy rácsodálkozás, és hálát adok, hogy nálam lehet ez a hangszer. A Pauk család bizalmáért és támogatásáért külön köszönettel tartozom.
– Miben ragadná meg a különbséget, hogy mit jelent egy ilyen hegedűn játszani?
– Talán az autókkal lehetne összehasonlítani. Például egy Opel és egy Ferrari nem ugyanabban a tempóban, nem ugyanúgy gyorsul, nem ugyanazt a komfortérzetet jelenti a vezetésük, ha mindkettő tökéletesen működik is. A hangszer esetében a különbség abban az inspirációban nyilvánul meg, amit a hegedű hangja nyújt számunkra, abban, hogy olyasféle színek vannak benne, amilyeneket egy kisebb kvalitású hangszeren esetleg nagy erőfeszítésbe telik előhívni. Persze egy Opel is mehet kétszázzal, de igazából nem arra van kalibrálva. A zenei elképzelést is tágítja egy ilyen hangszer, hiszen az az érzésem, hogy több minden lehetséges rajta, nagy végleteket lehet találni egy ilyen hegedűn. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy nem minden nagynevű hangszer szól jól. Lehet, hogy sérült, érzékenyebb az időjárás-változásra, vagy nem annyira sikerült darab. Néha pedig a játékoshoz nem passzol a karaktere. Ezért is érdekes megélni, próbálgatni különböző hangszereket. Én is sokféle hegedűn játszottam már, és van egy kis tapasztalatom abban, hogyan kell megszokni egy hangszert, mennyi idő kell hozzá, mik azok a karakterjegyei, amelyek aztán vagy passzolnak hozzám, vagy nem.
– Ötéves kora óta szó szerint együtt él a hegedűvel: a mindennapjai gyakorlással, tanulással, próbákkal, fellépésekkel telnek. Korábban beszélt valahol arról, hogy két éve volt egy időszak, amikor tudatosan letette a hangszert. Miért döntött így, és milyen tapasztalatot hozott ez a kilépés a megszokott életéből?
– Közel három hónapról volt szó. Valahogy úgy hozta az élet, hogy nem érkezett olyan sok felkérésem, és ha bejött valami, akkor nem vállaltam. Számomra mindig is természetes volt a zenei közeg. Mindkét szülőm zenepedagógus, a nővérem is hegedül, otthon és a zeneiskolában is mindig szólt valami, és érdekelni kezdett, mi marad belőlem, ha kivesszük a zenét. Hiszen egész életemben Pusker Júlia voltam, plusz a hegedű. A koncertek, a gyakorlás, a tanulás végeláthatatlanul a hegedűvel kötnek össze, ami fantasztikus dolog. De valahogy elérkeztem arra a pontra, amikor nagyon kíváncsivá váltam, hogy ki vagyok én a hegedű nélkül. Szükségem volt arra, hogy egy kicsit ezt is megéljem. Utána két hetet hagytam magamnak, hogy megint formába lendüljek. Nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy milyen hamar visszazökkentem a normál kerékvágásba. És nem az történt, amitől sokan talán félnek, hogy mi lesz, ha leteszem a hangszert, utána az izmoknak is sok időbe telik visszaszokniuk. Az volt az érzésem, hogy pont amiatt, hogy annyi hetet kihagytam, az agyam a pihentetés hatására mintha élesebben látott volna neki mindennek. Gyorsabban sikerült megjegyeznem a darabokat, a gyakorlás is fókuszáltabb lett. Nem annyira kerített hatalmába a megszokás, és bizonyos technikai kérdésekre is majdnem sikerült választ találnom. Úgyhogy pozitív volt ez az időszak, és nagyon örülök, hogy megengedhettem magamnak. Minden zenésznek ajánlom, hogy ha van rá módja, valamikor kicsit távolodjon el a hangszerétől. Ez a testnek és a szellemnek is jót tesz.
– A leállás első napjai nem voltak nehezek? Nem voltak „elvonási tünetei”?
– Nagyon hamar megszoktam, hogy „nincs hegedű”. Akkoriban mentálisan és fizikálisan is túlságosan ki voltam merülve a koncertek és az utazások miatt, és rögtön az elején jót tett, hogy kicsit többet lehetett aludni, nem kellett mindenáron gyakorolni. Meg is lepődtem, hogy nincs bennem a „mehetnék”. S belegondoltam, miért is akarnék annyira bármit is csinálni, mit kompenzálnék ezzel. Úgyhogy pszichológiailag is érdekes volt ezt megélni. Aztán pedig jó volt visszaállni. Arra is kíváncsi voltam, hogy mennyi idő után kezd hiányozni a hangszer. Azt hiszem, ez az elhatározáson múlik. S az egész igazán csak saját döntésből működik. Volt már olyan többször is, hogy betegség miatt kényszerűségből nem hegedülhettem, és akkor nagyon hiányzott. Ha valaki azt mondaná, hogy soha többé nem vehetem fel a hangszert, akkor egy nagy tőrt éreznék a szívemben, és egész biztos vagyok benne, hogy két nap után már azt mondanám, hogy én hegedülni akarok.
– S mi a helyzet a kisebb megállásokkal? Hogyan szokott kikapcsolódni?
– Ez nehéz kérdés. Hogyan is kell pihenni? Erre még most is keresem a pontos választ. Már kicsi gyerekkorom óta a gyakorlás, a koncertek határozzák meg az életvitelem. Amikor egy kimerítő időszak, sok koncert után van mondjuk tíz nap, hogy sehova nem kell mennem, ott a kérdés, hogy most mi legyen, mit csináljak, hogyan töltődjek fel. Azt hiszem, néha akár erőltetni is kell a pihenést, kevesebbet gyakorolni, kicsit több időt szánni a testmozgásra. Olyan szerencsés vagyok, hogy a nővéremék is Berlinben laknak, ugyanabban a házban, mint én. Van három gyönyörű gyermekük, és például az is kikapcsolódás számomra, ha együtt lehetek, játszhatok velük, közös programokat csinálunk. De az is feltölt, ha van időm főzni vagy egy kicsit takarítani. A folytonos utazás, bőröndből élés nem annyira a normális élet része. És néha jólesik visszacsöppenni egy visszafogottabb tempóba. Számomra az az általános, hogy megyek egyik helyről a másikra, és akkor arról álmodozom, hogy milyen jó lesz hazatérni, és megcsinálni a mosást.
– Közeleg a karácsony. Mit jelent önnek az ünnep?
– A családdal töltött időt. Úgy néz ki, hogy most karácsonykor együtt leszünk a szüleimmel és a nővéremékkel. Minden olyan esemény fontos, amit közösen meg tudunk ünnepelni, nemcsak a családdal, hanem a barátokkal is, de manapság olyan nehéz összeegyeztetni, hogy leüljünk, találkozzunk, beszélgessünk. Úgy gondolom, ha bármiféle ok van arra, hogy összegyűljünk a szeretteinkkel, azt meg kell ragadni.
