Nyolcvan esztendeje, 1945. szeptember 26-án hunyt el New Yorkban Bartók Béla. Az évforduló kínálta az aktualitást a Concerto Budapest számára, hogy hatrészes fesztivált rendezzen Bartók Ünnep címmel. Az eseménysorozat harmadik koncertjéről szól CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA a Revizor online oldalán.
A Bartók Ünnep az életmű rendkívül színes keresztmetszetét kínálta. Az első két eseményen, szeptember 26-án a Budapest Music Centerben délután zongoraművek követték egymást fiatal művészek: Balogh Ádám, Balogh Máté, Csibi Orsolya és Rozsonits Ildikó előadásában, este ugyanott kamarazenét szólaltatott meg a Keller Vonósnégyes, Klenyán Csaba és Berecz Mihály.
Szeptember 27-én, szombaton a Zeneakadémia nagytermébe költözött át a fesztivál, hogy a hétvége mindkét napján egy-egy délelőtti és esti koncerten folytatódjék az életmű feltérképezése. Hallottunk operát (A kékszakállú herceg vára), szimfonikus alkotást (Concerto), népdalfeldolgozás-sorozatot (Falun), megszólalt kettő az életmű népszerű darabjai közül is (Allegro barbaro, 2. rapszódia), de a vörös fonál, amely végighúzódott a két délelőtti és két esti koncert műsorán, a bartóki versenymű műfaja volt.
A négy koncerten az összes Bartók-versenymű sorra került: a három zongoraverseny, a két hegedűverseny, a kétzongorás versenymű, a Brácsaverseny Rakos Miklós rekonstrukciójában, sőt még az utóbbi Perényi Miklós készítette csellóváltozata is. Ezért is tűnt kritikai beszámoló céljára kiváltképp alkalmasnak a szombat délelőtti koncert, amelyen három versenymű követte egymást, három évtized képviseletében: az 1. zongoraverseny a húszas, a Hegedűverseny a harmincas, a Brácsaverseny a negyvenes évek terméséből kínált mintavételt, érzékeltetve azt is, hogy Bartók stílusfejlődésében mindhárom évtized mást és mást hozott.
Az 1. zongoraverseny az 1926-os „zongorás év” terméséből való, olyan művekkel egyívású, mint a Szonáta, Szabadban, a Kilenc kis zongoradarab. Ekkortájt válik Bartók írásmódjában meghatározóvá a zongora ütőhangszerszerű kezelése, és ezt megelőző fontos élménye, hogy Budapesten meghallgatja Igor Stravinskyt, aki saját zongoraversenyét adja elő. Ránki Fülöp szuggesztív előadásában meggyőzően érvényesült a perkusszivitás, játékát igen erőteljes hangsúlyok központozták és éles kontrasztok tették drámaivá. Az előadás felszínre segítette a mű komor karakterét, szigorát, sőt kérlelhetetlenségét. Olyan jellegzetességek is érvényesültek a tolmácsolásban – és ez az észrevétel már a Concerto Budapest és karmestere, Keller András muzsikálásáról is szól –, mint a zenekar és a szólóhangszerek (a zongora és a körülötte helyet foglaló, kiemelt szerepkörű ütők) csoportjának barokk concertókra utaló szembeállítása, a fúvósok szerepének fontossága, vagy a lassú tétel notturno-atmoszférája, amelynek megteremtéséhez persze Ránki is jelentősen hozzájárult. Kivételes nagyságrendű olvasatban szólalt meg a mű.
A Brácsaverseny köztudottan Bartók „hattyúdala”, amelyet azonban nem tudott befejezni. A Bartók Ünnep házigazdája, Batta András hangsúlyozta felvezetőjében, hogy a fennmaradt vázlatok között megtalálták a brácsa teljes, végigírt magánszólamát. Hozzátehetjük: egyébiránt azonban a vázlatanyag túl sok helyen hiányos ahhoz, hogy bármilyen rekonstrukciót valóban Bartók-műként értelmezhessünk. Ennek ellenére a zenei előadóművészet világa érthető vágyat táplál arra vonatkozóan, hogy ezt a művet is Bartók-kompozícióként lehessen szeretni, s ezért játsszák évtizedek óta mind a Bartók-tanítvány Serly Tibor, mint a brácsaművész Erdélyi Csaba rekonstrukcióját. Most az említetteknél kevésbé ismert magyar vonóspedagógus, Rakos Miklós (1947–2019) változatát ismerhettük meg. Ez a verzió állást foglalt egy másik vitatott kérdésben is. Van-e Bartóknak „amerikai hangja”? Erre sokan igennel felelnek, a Concerto vagy a 3. zongoraverseny klasszicizáló tendenciáira hivatkozva, a hegedűre komponált Szólószonáta bonyolult modernsége azonban ellentmond ennek. Szűcs Máté világszínvonalú brácsázása egyértelművé tette a Rakos Miklós-féle változat közérthető stílusát, hangsúlyozva a letisztultságot, a magánszólam éneklő jellegét, a műben megfigyelhető lekerekítettséget, a színgazdagságot, a közérthetőséget, a lendületet és az érzelemgazdagságot. Rendkívül közlékeny és személyes muzsikálást hallottunk, a hangszeres virtuozitás felsőfokán.
A szünet után Kelemen Barnabás diadalmas tökéletességgel: átütő erejű szuggesztivitással és ritkán tapasztalható bravúrral adta elő a harmincas évek végének érett Bartók-stílusát képviselő Hegedűversenyt. Olvasata többféle értelemben is az ellentétek egységének szellemében körvonalazódott: hatalmas lendület jellemezte, de közben a legapróbb részletre is jutott figyelem és idő. Rendkívül elengedett muzsikálás volt ez, ugyanakkor azonban feszes is. Hatalmas energiák szabadultak fel Kelemen Barnabás vonója alatt, de a líraiság is természetesen érvényesült. Mindehhez briliáns technika, hatalmas és ezerszínűen gazdag hang társult. Azok, akik Kocsis Zoltán utolsó évtizedében sokszor hallották a nagy zongoraművész-karmester és a fiatal hegedűs együttműködését Bartók-művekben, most alighanem észrevették: Kelemen Barnabás Bartók-játéka a Hegedűverseny megszólaltatásakor Kocsis hajdani erejéből, büszke határozottságából és merészségéből is felmutatott valamit – saját egyéniségére alkalmazva.
Keller András vezényletével a Concerto Budapest a teljes hangverseny folyamán tudása legjavát adva, kitűnő diszpozícióban muzsikált, a szólisták alkalmazkodó és ösztönző partnereként.
A teljes kritikát a Revizoz online oldalán IDE kattitnva olvashatják.
fotók: Felvégi Andrea és Posztós János
