Mindig öröm a zeneirodalom olyan alkotásával találkozni, amelyet értékeihez képest méltatlanul ritkán tűznek műsorra, az pedig egyedülálló ajándék, ha igényességével és szuggesztivitásával az előadás is méltó a páratlan műhöz. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA a Revizoronline oldalán.
Fotó: Felvégi Andrea
Beethoven, Chopin és Richard Strauss egy-egy kompozíciója adott találkát egymásnak a Concerto Budapest évadnyitó hangversenyén. A középpontba helyezett versenymű, Chopin f-moll zongoraversenye romantikus kompozíció, a bevezetőként elhangzott tétel, Beethoven Egmont-nyitánya még nem romantikus, de már minden ütemével a romantikát előlegezi, a második részt kitöltő szimfonikus költemény, Richard Strauss Don Quixote-ja pedig már nem igazi romantika, inkább utóromantika, vagy éppenséggel születő modernség. Mindhárom opus remekmű, azzal a különbséggel, hogy míg a nyitány és a versenymű gyakran hallható, addig a mintegy háromnegyed órás szimfonikus költemény partitúráját ritkán veszik elő, mert nagyon nehéz, és bár hatásos, hallgatnivalóként a közönségnek is jócskán feladja a leckét.
Keller András vezényletével az Egmont-nyitány kiváló előadásban szólalt meg. Nem nehéz megfogalmazni, melyek a mű hiteles, átütő erejű és szuggesztivitású tolmácsolásának legfontosabb interpretációs kellékei. Rendkívül fontos a vonóskar tömör, sűrű, sötét hangzása (gondoljunk csak a dacos, pontozott ritmusú motívumra, amely a mű monogramjaként funkcionál!), hasonlóképpen nélkülözhetetlen az egzakt, feszes ritmika, amely a forradalmi önérzet magatartásformájának hordozója – és ugyanezt a szerepet játsszák a délceg, bátor hangsúlyok is. Keller András vezénylése nyomán a Concerto Budapest remek előadása a felsoroltakat hiánytalanul felmutatta, de nem maradt adós a nagy crescendókkal és a befejezés ujjongó mámorával sem. Az utóbbi a zeneszerző „perspektivikus optimizmusának” hordozója: igaz, hogy Egmont grófot a Goethe-drámában kivégzik (ahogyan az a valóságban is történt), Beethoven nyitányának befejezésében azonban a tomboló ünneplés távolabbra tekint, azt jósolva, egyszer minden zsarnokság véget ér.
Bogányi Gergely saját tervezésű zongoráján játszotta Chopin f-moll koncertjét. Előadásmódjából nem hiányzott a megfeszülő indulatokkal ellenpontozott mélabú, de a fináléban a sziporkázás játékossága sem, a tolmácsolás hatáselemei között méltó szerepet kapott a karcsú dallamok ritmikájának lélegző szabadsága éppúgy, mint ugyanezen dallamok díszítéseinek szeszélyesen kacskaringós indákat formázó eleganciája. És persze a színek, a dinamikai fokozatok: azokból sem volt hiány, sőt, inkább azon ámulhattunk, hogy szinte végtelen a számuk, olyan árnyalt és részletgazdag volt a zongoraművész olvasata. Költőiség, tartás, virtuozitás, hallgatói képzeletet mozgósító láttató erő: mindez jelen volt és jótékonyan munkált az előadásban, amely méltó tükröt tartott a mű elé.
A Kocsi-út az éjszakában 1909-ben keletkezett, de Ady korszakdiagnosztikai kulcsmondata, a versből kiröppenve önálló életre kelt és számtalanszor idézett Minden egész eltörött érvényes már Richard Strauss tizenkét évvel korábbi, 1897-es keltezésű szimfonikus költeményére, a Don Quixote-ra is. A mű egyik paradoxonja, hogy az alkotói kéz nagylélegzetű forma ívét rajzolja fel, de ugyanezt az ívet ugyanez a kéz egyidejűleg szét is szaggatja számtalan apró cafatra. Mozaikforma, tükörcserepekből összerakosgatott puzzle a Don Quixote. Hallgatója folytonosan a fejét vakarja: a fene egye meg, hát ez bizony pantomim. Vagy balett. De hol a színpad? Hol vannak a táncosok? Hogy értsem meg én ezt az egészet, ha nem látom azt, amit hallok? A Don Quixote nagyon is konkrét kalandokat elbeszélő zenei képsora elképesztő intenzitással, részletességgel, szín- és karaktergazdagsággal ábrázol, de mivel az apró tételek, a mozaikok szünet nélkül egymásba csúsznak, a hallgató – hiába van kezében a műsorfüzet – mindig éppen csak sejti, mi történik, hol tartunk. Pedig a zene éles kontrasztrendszerrel dolgozik, és a motivikus egység ellenére nagyon sok eltérő arculatú részletet vonultat fel.
Keller András páratlan érzékenységgel vezényelte a ritkán hallható szimfonikus költeményt (a szerzői műfajmeghatározás: Fantasztikus variációk lovagi témára), a két szólista, a Lovagot csellón megjelenítő Fenyő László és a fegyverhordozóját, Sanchót brácsán elénk varázsoló Szűcs Máté csodát művelt. Játékuk nemcsak virtuóz, magabiztos, szellemes, ezerszínű volt, de rendkívül személyes és megjelenítő erejű is. Szituációteremtés, jellemábrázolás felsőfokon. A csúcsformában játszó zenekar és a két világklasszis vonós muzsikus (mindkettejük működése jelentős részben külföldön zajlik) olyan előadást hozott létre, amelyhez hasonlót a földkerekség bármely koncerttermében ünnepelve fogad a hálás közönség.
