A magyar hallgatóság egyik különös tulajdonsága, hogy a zongoristákat leginkább csak szólóestjeikért díjazzák. Egyrészről ez érthető, hiszen teljesen lemeztelenítve, minden mentőöv ,védőháló nélkül sokkal lenyűgözőbb és könnyebben is értékelhetőbb egy muzsikus teljesítménye, koncertje. Ezt a mentalitást pedig még a magyarországi zongorista-családfa tudata - amit egészen Liszt Ferencig, ha nem Beethovenig vezetnek vissza - is mélyíti. Kritika Szilárd Zsigmond tollából a Kadencia blog oldalán.
Az ellentmondás persze itt is tetten érhető. Ha az itthoni hallgatóság valóban történetileg érzékenyítve van a zongorahangra, miért ragaszkodik ahhoz, hogy egy muzsikusnak elsősorban szólóját ítélje meg. Miért nem elegendő kamaraformációban vagy zongoraversenyben hallania?
Mindenesetre, ha eddig ezen a szemüvegen keresztül ítélte meg a zongoristákat a közönség, akkor a Concerto Budapest március huszonegyedikei koncertjén el kellett bizonytalanodnia metódusának helyességében. Az est zongoristája Várjon Dénes volt, aki olyan magától értetődő szuggesztióval játszott, hogy az nemcsak az említett szemüveget homályosította el, hanem a koncert addig felvetett kérdéseit és bizonytalanságait is.
A hangverseny a ,,Bach 340” nevet viselte, és nem kisebb eseményről volt szó, mint Bach születésnapi koncertjéről. A műsor tisztán Bach-művekből állt, ráadásul úgy tudták belerejteni Mozartot, hogy a tisztelgés egyik legnemesebb érzése így a koncert magját képezte. Mozartra majd még visszatérünk, de előtte a koncert fő tanulságát, mondanivalóján túllépő üzenetét kell megvizsgálunk.
Sajnos most sem lehet kikerülni, hogy ne ejtsünk szót a historizmusról. De meghökkenve kell tapasztalnom, hogy a modern és korhű előadás kibékítésére nem nekem kell elméleti síkon újra kísérletet tennem. Nekem már csak a lehető legnagyobb örömmel kell felhívni rá a figyelmet, hogy Bach születésnapján a két fél békejobbot nyújtott egymásnak. És ebben egyik legnagyobb érdeme a már említett Várjon Dénesnek van.
Várjon Dénest a közönség az utóbbi időben ritkán hallhatta szólóban, és a fent már említettek miatt a köztudatban való jelenléte nem tükrözi művészi kvalitását. Várjon Dénes zongorázása egészen páratlan volt. Hangszerkezelése sokszor emlékeztethetett minket Schiff és Ránki letisztult, márványszerűen csiszolt és finom játékára; viszonthallhattuk Bach-interpretációjában Fejérvári és Vikingur Ólafsson koncenrtált érzékenységét; de ami a leginkább élővé tette játékát, az mindezen tulajdonságok mellett a zeneileg fűtött ívek megformálása volt, ami mintha megmentett volna valamit a huszadik századi zongorahangzásból. És hogy ezeket mindig tökéletesen tudta ötvözni és megválogatni, az óriási kamaramúltjának és jelenének vibráló lenyomata volt.
A koncert nyitószáma a negyedik Brandenburgi verseny volt, amiben a continuo feladatát Szokos Augustin látta el csembalón, de a színpadon már a sarokba tolva ott állt egy zongora. Ezt a fenyegető dualistást a mellettem ülő sem hagyta szó nélkül. Elhűlve kérdezte, hogy akkor miért nem játszák a harmadik zongoraversenyt is csembalón, minek ide ez a böhöm zongora?
A kérdés annyiban jogos volt, hogy ha a koncert nyitószámát még csembalóval, azonban zárószámát és az azt megelőző ,,zongoraversenyt” már egy mai Steinway koncerthangszeren szólaltatják meg, az nem a két hangszer hiányosságaira hívja-e majd fel a figyelmet.
Hogy nem így lett, ahhoz mind Szokos, mind Várjon nélkülözhetetlen volt. Mindketten meg tudták ragadni Bach zenéjének azt az oldalát, amit lehetőségeikhez mérten teljesen ki tudtak aknázni. Így bebizonyítva, hogy Bach zenéje nem egy korszak zenéje. Hogy Bach nem egyfajta közönségnek és egyfajta hangzásra írta műveit, és hogy születése után 340 évvel is ugyanolyan élő a zenéje, mint amikor papírra vetette őket.
Ezt valószínűleg Mozart is tudta, ezért Bach Wohltemperiertes Clavierjának második kötetéből öt fúgát átírt vonósnégyesre. Ennek zenekari kibővítését hallhattuk a koncerten. És meg merem kockáztatni, hogy Mozart a Jupiter (41. C-dúr) szimfóniájának fúgaként feldogozott főtémája szoros (rokoni, vagy egyenesen apai) kapcsolatban áll Bach (BWV 878, WTC II) E-dúr fúgatémájával. Amit az átírás körülménye is megmagyarázhatna.
A teljes kritika a Kadencia oldalán IDE kattintva érhető el.
Fotók: Felvégi Andrea
