Ez a magyar zenekar úgy játszott, mintha az élete múlna rajta. A műsor – Beethoven, Sosztakovics, Liszt – talán hagyományos volt, de a Concerto Budapest szimfonikus zenekar mindvégig kiválóan teljesített.
Ivan Hewett komolyzenei kritikus írása a The Telegraph oldalán
fotó: Valuska Gábor
2025. december 4. , Concerto Budapest szimfonikus zenekar, Symphony Hall, Birmingham
Mondhatnánk, hogy a magyar szimfonikus zenekar sokszor hallott műsorral jelentkezett, de inkább azt mondjuk: a zenekar ereje olyan volt, mintha három harci mén vágtatását hallottuk volna: Beethoven 3. zongoraversenyét és 5. szimfóniáját, közöttük pedig Liszt legismertebb szimfonikus költeményét, a Les Préludes-öt. A nyitódarab, Sosztakovics 9. szimfóniájának gunyoros vidámsága szokatlan hangot ütött meg, de a kockázat kifizetődött. A Concerto Budapest úgy játszotta e jól ismert műveket, mintha az életük múlna rajta, és olyan széles színskálát mutatott, hogy a jól ismert művek teljesen új megvilágítást kaptak.
A karmester, Keller András nem törekedett arra, hogy meglepő vagy extrém műsort állítson össze. A műsorfüzetben olvasható gondolatai szerint az volt a szándéka, hogy „feltárja azokat a hatalmas küzdelmeket, amelyekkel a megváltás vagy a beteljesülés felé vezető utunkon szembesülhetünk”. Úgy érzi, ehhez csak a magasztos remekművek felelnek meg. Egyszerűen felemelő élmény találkozni e művészet iránti hittel. Sosztakovics szimfóniája, amelyet néhány hónappal a második világháború után mutattak be, mintha vidám mulatság lenne, amelynek célja, a szovjet kultúrkomisszárok bosszantása. De most a hetykeségnek keserű íze volt. A pikoló szívtelen csiripelésében szinte látni lehetett a koponyát a vigyor mögött.
A lassú tétel ezzel szemben tökéletesen távolságtartó hűvösséget árasztott, szinte meghaladva az emberi érzéseket. Keller pálcatechnikája kétségtelenül szokatlan, remegően kifejező balkezes játéka az azóta eltűnt orosz karmesterre, Valerij Gergijevre emlékeztetett, de rendkívül hatásos módon. A zárósorhoz vezető őrült rohanás tempója kifogástalan volt. Ez volt a legkiválóbban előadott mű, de a többi sem maradt el mögötte. Beethoven 3. zongoraversenyének szólistája Paul Lewis volt – a szenvedélyes zongoraművész, aki képes kiemelni a zene szigorú, finoman kidolgozott nagyszerűségét. A lassú tételben hatalmas, mégis gyengéd tágasságot mutatott, és a fináléban a távoli színek egész skáláját, a történetnek azokhoz a pillanataihoz, amelyek mintha a csillagokig emelnének minket. Liszt Les Préludes-jében a zenekar más erényei is megmutatkoztak. Az új, finoman rétegzett, wagneri hangzás pontosan illik ahhoz, ahogyan a zene távoli, ködös horizontok felé hívogat, melyek aztán diadalmasan a középpontba kerülnek.
Ami Beethoven 5. szimfóniáját illeti, izgalmasan sürgető erővel szólalt meg, amelyet a zenekar mesésen éles kürtjei még tovább fokoztak. És ne feledkezzünk meg a szólamvezető fagottos hatalmas, vágyakozó hangjáról sem, melyért a hálás közönség a művészt a koncert végén személyre szóló ovációban részesítette.
