Ez a magyar zenekar úgy játszott, mintha az élete múlna rajta. A műsor – Beethoven, Sosztakovics, Liszt – talán hagyományos volt, de a Concerto Budapest szimfonikus zenekar mindvégig kiválóan teljesített.
Ivan Hewett komolyzenei kritikus írása a The Telegraph oldalán
fotó: Valuska Gábor
2025. december 4. , Concerto Budapest szimfonikus zenekar, Symphony Hall, Birmingham
Mondhatnánk, a magyar szimfonikus zenekar sokszor hallott műsorral jelentkezett. Egymás után három harci mén vágtatását hallhattuk: Beethoven 3. zongoraversenyét és 5. szimfóniáját, közöttük pedig Liszt legismertebb szimfonikus költeményét, a Les Préludes-öt. Csak a nyitódarab, Sosztakovics 9. szimfóniájának gunyoros vidámsága ütött meg szokatlan hangot. De a kockázat kifizetődött. A Concerto Budapest úgy játszotta e jól ismert műveket, mintha az életük múlna rajta, és olyan széles színskálát hozott létre, hogy meglepően ismeretlennek tűntek.
A karmester, Keller András nem törődik azzal, hogy agyafúrt műsort állítson össze. A műsorfüzetben olvasható gondolatai szerint az a szándéka, hogy „feltárja azokat a hatalmas küzdelmeket, amelyekkel a megváltás vagy a beteljesülés felé vezető utunkon szembesülhetünk”. Úgy érzi, ehhez csak a magasztos remekművek felelnek meg. Egyszerűen felemelő élmény találkozni e művészet iránti hittel. Sosztakovics szimfóniája, amelyet néhány hónappal a második világháború után mutattak be, mintha vidám mulatság lenne, amelynek célja a szovjet kultúrkomisszárok bosszantása. De most a hetykeségnek keserű íze volt. A pikoló szívtelen csiripelése során szinte látni lehetett a koponyát a vigyor mögött.
A lassú tétel ezzel szemben tökéletesen távolságtartó hűvösséget árasztott, szinte meghaladva az emberi érzéseket. Keller pálcatechnikája kétségtelenül szokatlan, remegően kifejező balkezes játéka az azóta eltűnt orosz karmesterre, Valerij Gergijevre emlékeztetett. De kétségtelenül hatásos. A zárósorhoz vezető őrült rohanás tempója kifogástalannak bizonyult. Ez volt a legjobban előadott mű, de a többi sem sokkal maradt el mögötte. Beethoven 3. zongoraversenyének szólistája Paul Lewis volt – teljességgel a legmegfelelőbb zongorista, aki kiemeli a zene szigorú, finoman kidolgozott nagyszerűségét, bár a lassú tételben hatalmas, mégis gyengéd tágasságra talált, és a fináléban távoli színek egész skálájára a történetnek azokhoz a pillanataihoz, amelyek mintha a csillagokig emelnének minket. Liszt Les Préludes-jében a zenekar más tulajdonságai is megmutatkoztak. Új, finoman rétegzett, wagneri hangzásra leltek, amely pontosan illik ahhoz, ahogyan a zene távoli, ködös horizontok felé hívogat, melyek aztán diadalmasan a középpontba kerülnek. Ami Beethoven 5. szimfóniáját illeti, izgalmasan sürgető erővel szólalt meg, amelyet a zenekar mesésen éles kürtjei még tovább fokoztak. És ne feledkezzünk meg a szólamvezető fagottos hatalmas, vágyakozó hangjáról sem, a művész a koncert végén személyre szóló ovációban részesült.
